Utóbbi állítást alátámaszthatná néhány “áldozata”, aki megtapasztalta Kitty pofonjait.
– Ártatlan a mosolyod, aktuális szereped szerint Hamupipőke vagy, ám a megjelenésed alapján temperamentumos, tüzes, mediterrán lány is lehetnél…
– Az is vagyok! Ha igazságtalanság ér, vagy valamit annak vélek, kiabálok, csapkodok, pofozkodom. Túlzottan őszinte vagyok, és ezt elvárom másoktól is. Szinte kényszeresen mindig tudni akarom az igazat, és ezzel már annyi fájdalmat okoztam magamnak… Az eszem helyett mindig a megérzéseimre, a női ráérzésekre hallgattam, ez így volt a párkapcsolataimban is.
– Mi történt, ha rajtakaptad a partneredet, hogy valamiben hazudott?
– Húha, nagy asztalborogatós vagyok! Nem tudok hallgatni, okosan várni, taktikázni. Ha hazugságon kaptam valakit, szép kis botrányt rendeztem. Mára megnyugodtam, kezd benőni a fejem lágya.
– Pofonokról is mesélhetnének a fiúk?
– Mesélhetnének.
– Kifejtenéd kicsit bővebben?
– Hétéves voltam, amikor az első fiút felpofoztam. Velem egykorú volt, és meg akarta nézni a bugyimat, én nem hagytam, kiabáltam, de ő tovább erőszakoskodott, majd gyomorszájon vágott. Ahelyett, hogy fájdalmamban sírva fakadtam volna, akkorát lekevertem neki, hogy először elsápadt, aztán elvörösödött, majd zokogva elrohant – kiderült, hogy ijedtében bepiszkította a nadrágját. Később is megesett, hogy feldühítettek, s kiosztottam egy-két pofont, de ma már nem vagyok ennyire heves.
 |
Robi vásárlásból hazafelé kérte meg Kitty kezét |
– Az életedet viszont mindig gyorsan élted. Kezdve azzal, hogy már azelőtt felvettek a főiskolára, mielőtt leérettségiztél volna.
– Öt évfolyamos, két tannyelvű gimibe jártam, közben a Pince Színházban játszottam, színjátszókörben szerepeltem, és a negyedik év végén csak azért jelentkeztem a Színművészetire, mert kíváncsi voltam, milyen a felvételi, hogy rá egy évre, a következő jelentkezésemkor legyen majd tapasztalatom.
Engem lepett meg leginkább, hogy túljutottam az első rostán. Emlékszem, csak feküdtem a padlón, kérdezgették a többiek, hogy rosszul vagyok-e, de azt feleltem: nem, csak nem hiszem el, hogy átmentem. Végül fölvettek, s gyorsan le is érettségiztem.
– Jól indult a pályád, mert rögtön a Vígszínházhoz kerültél.
– Igazából Kaposvárra szerettem volna menni, mert a harmadik évben oda hívtak, Kamarás Ivánt pedig Pécsre, de osztályfőnökünk, Horvai István nem engedett bennünket vidéki gyakorlatra, mondván, akkor nem tudnánk rendesen végezni a főiskolai dolgainkat. Nagyon dühösek voltunk. Aztán a Vígszínházhoz is hívtak, és elmentem. Sem Marton László igazgató, sem én nem gondoltuk, hogy végül ott kötök ki, de így történt.
– Emlékszel, milyen volt ott először színpadra lépned?
– Be kellett ugranom egy darabba, amiben Kern András “lányát” alakítottam. Csak nézőként ismertem őt a színházból, tévéből, és ijesztőnek tetszett ez a feladat. Már rég a színpadra hívtak, de én nem bírtam kijönni a vécéről, olyan rosszul voltam az idegességtől. Ez volt az első beugrásom, és egyben az első színpadra lépésem igazi színházban, méghozzá elég nagy szerepben. Végül elég jól sikerült a debütálásom.
Hamupipőke asztalt borogat – II.rész>>
