 |
Több szempontból is érthető ez a szülői álláspont.
Egyrészt az elmúlt évtizedek iskolarendszere ezt a felfogásmódot sulykolta a szülőkbe az egyre hiszterizáltabb felvételi vizsgákkal, az elért, a hozott pontok kiszámításával, az átlagokkal, illetve egyes tantárgyak évekkel későbbi beszámításával, a mindennapos feleltetésekkel, dolgozatokkal, felmérőkkel, a továbbjutás lehetőségeinek látszólag a teljesítményhez – és még látszólagosabban a képességekhez – kötött szűkítésével, korlátozásával.
(Sokszor elmondtam: a tanszabadság, melyet a magyar Alkotmány 70. paragrafusában biztosít állampolgárainak, valójában azt jelenti, hogy mindenki továbbtanulhat a következő iskolafokozaton, ha az előző iskolafokozatot akár szín elégséges eredménnyel is, de elvégezte! Természetesen lehetnek olyan kivételes – elsősorban művészeti – iskolák, például: balettintézet, zenei, képzőművészeti stúdiumok, ahol elképzelhető vagy éppen szükséges az előzetes felvételi megmérettetés, de ezek a ritka kivételek.)
Másfelől: a szülők elfoglaltsága, a gyerekükkel töltött túl kevés idő – és az ebből fakadó, általában be nem vallott lelkiismeret-furdalás – szorítja a gyereküknek jót akaró szülőket afelé, hogy valamiféle teljesítményt „garantáló” iskolába küldjék gyerekeiket, így építve későbbi életútjuk alapjait.
Nincs olyan iskola, nincs olyan pedagógiai rendszer, amelyik ne valamiféle teljesítményre törekedne. A különbség csak abban van, hogy mit tekintünk teljesítménynek. A lecke másnapi felmondását, a dolgozatírást, a helytállást a vizsgán – vagy a feladatlapok kitöltésében –, vagy valami egészen mást. Például: a helytállást, a beválást, az iskola elvégzése utáni években, évtizedekben, többé-kevésbé egészségesen, nem unottan, nem rongált önbizalommal (a tanulmányi kudarcoktól).
A 90-es évek elején lezárult vizsgálatok világszerte arra hívták fel a figyelmet, hogy az életben való beválás azért nem egyezik meg az iskolában elért eredményekkel, (arányaikat tekintve nem az eminensek a legsikeresebb emberek), mert ez a bizonyos beválás, boldogulás és eredményesség másfajta képességeket követel, mint amilyeneket az – elsősorban kontinentális, európai értelemben vett – iskola. Még csak nem is arról van szó, hogy az értelmi intelligencia tíz tényezője közül az iskola mintegy kettőt osztályoz, ahogy erről a múltkoriban beszélgettünk, hanem arról, hogy az életben való beválás jelentős részben az érzelmi intelligencián (EQ – az emocionális intelligencia hányadosa) múlik. Az érzelmi intelligencia vezet az önismeret útján – “kibírom, mert többé-kevésbé megértem és megismerem magam” –, az érzelmi intelligencia teszi lehetővé, hogy megértsem a másik ember szempontjait, “kibírjam” családomat, szüleimet, házastársamat, gyerekeimet, sőt ne csak kibírjam, hanem éppenséggel “élvezzem” is tőlem való különbözőségüket, erősítsem magamat az eltérő szempontok mérlegelésével, figyelembevételével. És persze ugyanez áll a munkahelyre, a munkatársakra, a főnökökre, a beosztottakra is.
Az érzelmi intelligencia természetesen a családban – vagy esetleg még szűkebben: az anya-gyerek kapcsolatban – gyökeredzik, később a szabad játéktevékenységben, a mesehallgatásban, az együtt éneklésben, a mindennapi biztonságot adó együttlét légkörében bontakozik tovább, és végül iskoláskorban a művészetekben volna fejleszthető. Drámajátékban, iskolai színjátszásban, ének- és zenekarokban, festésben és szobrászatban, tanórai művészeti foglalkozásokban. Ehhez persze az kellene, hogy tudjuk, amire Márai Sándor nyomatékosan figyelmeztet: a nyárspolgár azt hiszi, hogy a művészet művelődési anyag; a normális ember tudja, hogy élmény, mely felveri az életörömet. (Tegyük hozzá: iskoláinkban manapság éppen kiszorulóban van a művészet – tisztelet a kivételnek.)
Nem olyan dolog ez, amire most jöttünk rá. Az iskolák régebben, még a XX. század első felében is sokkal több teret adtak a művészetek művelésére, mint manapság. És gondoljuk meg: vajon a reformáció és az ellenreformáció nagy (és szigorú) iskolái miért áldoztak annyi időt iskoladrámák írására, színpadra állítására, díszletezésére, kosztümözésére, rendezésére, eljátszására, az iskolai zenekar és kórus működtetésére és az ábrázoló művészetek gyakorlására (még a görög stúdiumokon belül is!)? Mert ösztönösen tudták, hogy mire lesz majd szüksége élete során a tőlük kikerülő diáknak, mit tud majd igazán hasznosítani. Ide tartozott természetesen a szónoklás és a vita (a retorika és a disputa) művészi gyakorlása is, nem egyszer úgy, hogy a diáknak egymással ellentétes álláspontokat kellett egymásután kifejtenie és megvédelmeznie – a vitázók időnként helyet és nézetet cseréltek.
Legközelebb itt folytatjuk!
