Régen azt mondták: csonka család – II. rész

Egy kis matematika


A legutóbbi népszámlálás adatai szerint 3 millió 863 000 háztartás van hazánkban, ebből 413 000 az egyszülős. Könnyen kiszámolhatjuk, hogy a lakosság 10,6 százaléka él egyszülős családban. De számoljunk tovább! Ha 413 000 az egyszülős család, és egy szülőhöz legalább két gyerek tartozik – ne feledjék, sok egyszülős család három- négygyerekes! –, akkor 1 millió 239 000 honfitársunk (felnőtt és gyerek) él ilyen típusú családban! Óriási szám!

Túl sok voltam!

Nézem Évát, és csak ámulok. Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ilyen csinos, vibráló nőt is el lehet hagyni. – A férjem azért menekült másik kapcsolatba, mert úgy érezte, nem felel meg. Nem kevés voltam számára, inkább túl sok, túl domináns – magyarázza komolyan. – A világgal volt gondja, nem velem! Sok kudarc érte. Nem sikerült a rendszerváltozással érkező tempóváltást, szemléletváltozást átvennie. Nekem viszont, igen.

–Próbáltál segíteni?
–Persze, de ő nem tudta elfogadni, hogy egy nő ad neki tanácsot… Amikor másfél évvel ezelőtt elment, a két kamasz fiammal egymásba kapaszkodtunk. Az életünk elsősorban anyagilag változott. Jobban figyelek, mire költök, másfélszer többet kell dolgoznom… A férjem – nem váltunk el, de külön élünk – havonta a kezembe adja a gyerekeknek járó negyven százalékot. Az összeg annak sok, aki adja, annak kevés, aki kapja. De biztonságot jelent, mert az én jövedelmem változó. Eközben a gyerekek önállóbbak lettek: mosogatnak, kiteregetnek, eljárnak a piacra. A férjem akkor láthatja őket, amikor akarja, oda viszi őket, ahová akarja. Az ajtó mindig nyitva áll. A mi kapcsolatunk is jobb. Már meg tudom állni, hogy ne pörköljek az orra alá… Én is hibás vagyok benne, hogy idáig jutottunk, ő is belátta már, hogy elhamarkodottan döntött. El kellett hagynia minket ahhoz, hogy értékelni tudja a családját? Jelzem, bármennyire jól jöttünk ki e szakításból, a fiúk mégiscsak sérültek. Hiszen a két gyereket két szülőnek kellene nevelnie! Egyszerre próbálok anyjuk és apjuk lenni, de nem biztos, hogy sikerül…

–Van visszaút a férjed számára?
–Úgy érzem, már jönne… egyre több időt tölt nálunk. Most, hogy már tudja, mit veszített, talán jobban vigyázna arra, amit esetleg visszakap. Ugyanakkor él bennem a kétség: képes lennék bízni benne? Talán. Nem biztos… De az biztos: csak vele kerek a mi családunk.

Bokor László pszichoanalitikus

Ha elvész a csodáló tekintet…

Ahogy a teljes családok sem egyformák, úgy az “egyszülősek” is különböznek egymástól – magyarázza Bokor László. – Hiszen más pozícióból kezdi az új életét az az anya, aki maga dönti el, hogy válni akar, és egészen más annak a helyzete, akit a férje hagy el. Ez utóbbi “felállás” több veszélyt rejt magában: akit elhagynak (akár férfi, akár nő), gyakran leértékeli önmagát, és nehezen – néha csak külső segítséggel – képes rájönni, hogy nem ő volt a rossz – kevés, csúnya, öreg stb. –, hanem a kapcsolata a házassága romlott el, vált rosszá. És egy kapcsolat elrontásához mindig két ember kell! Az ilyen helyzetből az “jöhet ki” ép lelkülettel, aki megpróbálja érzelmileg tisztázni, lezárni(!) a múltat. Ha e tisztázásra képtelen, akkor könnyen belesodródik a mártír szerepbe. És ez sem a gyereknek, sem neki nem jó! A “rád áldozom az életemet” típusú anya törvényszerűen csalódik, és a gyereke is sérül az érzelmi teher alatt. Lelkiismeret-furdalást kelt benne az anya kisajátító szeretete. Ráadásul ha kamaszodik – lázad, keresi a helyét –, akkor már nem függeszti csodáló tekintetét az édesanyjára úgy, mint kiskorában. Ettől az anya szenved, pedig a jelenség csak arról szól, hogy e tekintetet nem a gyerekétől kell elvárnia, hanem egy felnőtt társtól.

Tátrai Zsuzsa: Nem kényszerítettük bele nagyobb gyerekeinket az >>én vagyok az anyu társa

–Az volt a szerencsém, hogy a legjobb barátnőm is akkoriban vált el, amikor én – mondja a második (boldog) házasságában élő, középkorú Tátrai Zsuzsa. – Én is két gyerekkel maradtam egyedül, ő is… Mi nem “szenvedtünk” együtt, inkább rengeteg közös programot szerveztünk. Hatalmasakat túráztunk a gyerekeinkkel, sokat nevettünk, rengeteget beszélgettünk. A mai élettapasztalatommal azt mondom, hogy a barátságunk segített át mindkettőnket a válás utáni krízisen. Mivel minden gondunkat megbeszéltük, nem kényszerítettük bele a nagyobb gyerekeinket az „én vagyok az anyu társa”-szerepkörbe. Azért sikerült munka és tanulás mellett egészséges lelkületű gyerekeket nevelnünk, mert nem akartuk őket „felnőttesíteni”. A barátnőm is jól él a második párjával, ám ő sem felejtette el, mennyit segítettünk egymásnak életünk legnehezebb korszakában.


Aki tud, segítsen!

“Kedves Ildikó! Kérem, írja meg azoknak a civil szervezeteknek, alapítványoknak a nevét, címét, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyerekeiket egyedül nevelő szülők találkozhassanak, közös programokat szervezzenek! Nem terápiát, pszichológusi segítséget kérek, hanem élményekre, a sorstársaim tapasztalatára vágyom. Egy édesanya, a nyolcéves kisfiával”

E levél (és néhány, kísértetiesen hasonló e-mail) hatására érdeklődni kezdtem. Ismerőseimnél, kollégáimnál, az interneten. Kudarcos vállalkozásom tapasztalata az, hogy vannak – kiválóan működő – szervezetek, amelyek a volt társukkal háborúzó felek megbékéléséért dolgoznak, vannak remek nevelési tanácsadók, családsegítő központok, ahol szakemberek segítenek a válófélben levőknek. Ám a jogi tisztázás után nemigen tudom, ki segít az egyszülős családoknak! Egy pszichológus-barátom szerint néhány családsegítő központ körül szerveződnek ilyen csoportok. Egyet sem sikerült „tetten érnem” Kedves Olvasók, kérem, segítsenek! Ha ismernek olyan alapítványokat, társaságokat, amelyek az egyszülős családokkal foglalkoznak, értesítsenek! Ha nem ismernek ilyet, de van jó ötletük, akkor is várom leveleiket, vagy írjanak i.vkulcsar@sanomabp.hu címre!

Papp Zsuzsanna: Megszerettem az önállóságot! És bizony, gyakran nevetek a férfiakon

Egy fiús természetű “ellen-szingli”

Papp Zsuzsannának olyan fiatal az arca, olyan szép a bőre, mint egy kislánynak. Amikor kiderül, hogy betöltötte a harminchetet, és a lánya húszéves, a szám is tátva marad. – Az iskolát abbahagyva, gyerekként mentem férjhez, gyerek szült gyereket, aztán gyerekként berzenkedtem, hogy az asszony-státusz két “főnököt” jelent. Jól elfértünk a szüleim lakásában, mégis rosszul viseltem, hogy anyu is meg a férjem is irányít. Anyut megértem: elég lehetett szegénynek, hogy ilyen fiatalon szültem, naná, hogy továbbra is nevelni akart! A férjem sem volt rossz, csak tipikus férfi, mindent jobban tudott… Elszállt a szerelem, a második házassági évfordulónkat már nem értük meg együtt. Tizenkilenc évesen elvált asszony lettem, végre elkezdődött az önálló életem.

Dolgozott ő bölcsődében – remekül ért a gyerekekhez! –, később szobalány lett hazai és külföldi szállodákban, jól keresett, a pénzt nem szórta el. Önálló, pici lakást szerzett magának és a lányának, ezt egy nagyobb panel követte, ma családi házban él. – Most együtt lakunk anyuval – mégis külön. Nem tagadom, a szüleim mindig biztonságot jelentettek. Ha néha-néha külföldön dolgoztam, akkor is tudtam, hogy a lányommal törődnek, szeretik, apunál jobb “férfiminta” nem kell egy gyereknek!

– És a szerelem? – vágok közbe, hiszen oly sok nőtől hallom, hogy boldogtalannak érzi magát társ nélkül.
– Ó, még emlékszem… – nevet jóízűen. – De arra is emlékszem ám, hogy mindennek ára van! Voltak jelentkezők, valószínűleg lesznek is. De én mindig fiús voltam! Kiskoromban rendőr akartam lenni, később karatéztam. Nehezen alkalmazkodom, megőrülök a kiszolgáltatottságtól! Volt egy francia szerelmem. Leveleztünk, többször meglátogatott, én is kiutaztam hozzá. Már a papírokat intéztük, hogy a kislányommal kitelepülhessünk. Aztán rájöttem, hogy képtelen lennék függvényként élni! Hogy hiába tanultam meg a nyelvet, a létem, a boldogságom Lionel kezében lesz az idegen országban. Nem vállaltam! Jól tettem.

– Sok egyedülálló nő kompromisszumok árán is vállalna társat.
Zsuzsi legyint. – Egy szabad percem sincs, ma is hajtok, ma is bizonyítok magamnak, anyunak, a világnak(?), gondoskodom a lányomról, aki érettségi után továbbtanul – mondja határozottan. – Sok a barátom, imádom a filmeket – megyek én moziba egyedül is! –, gyűjtöm a sztárok fotóit, aláírásait, tán egyszer könyv lesz az összegyűjtött kincseimből. Megszerettem az önállóságot! És bizony gyakran nevetek a férfiakon. Például lazán odaszól a nálam dolgozó szerelő: adjon egy laposfogót a férje készletéből! Mire én: nincs laposfogóm, de férjem se… E mondat hatására az addig udvarias férfiú átalakul: pofátlanul méregetni kezd. “Egy jókedvű nő – férfi nélkül??” Szóval csak akkor kell társ, ha ő olyan, mint egy puzzle: pontosan, milliméterre illik hozzám. Ha nem botlok bele a puzzle-társamba? Akkor is fogok örülni a lányomnak, a hobbimnak meg annak, hogy kora reggel süt a nap.


Egy hét anyunál – egy hét apunál

Horváth Eszter tanár: – Van olyan tanítványom, aki a szülei válása óta egy hetet az édesanyjával, egy hetet pedig az apjával és annak új családjával tölt. Sokan ellenzik e megoldást, én viszont azt tapasztalom, hogy náluk jól működik. A gyerek itt is, ott is “összkomfortosan” él – nincs láthatási cirkusz, veszekedés a tartásdíj miatt –, jól tanul, ép lelkületű maradt. Arra is van példa a gyakorlatomban, hogy a papa új felesége nem vált “ellenséggé”, hanem barátnő lett. A kislány az édesanyjával él – szereti, becsüli –, közben élvezi az új feleség törődését is. Azt az anyát is becsülöm, aki arra kért, hogy az ötödikes fiának segítsek férfi(!) korrepetitort találni. Mert a fiút a dédi, a nagyi és ő neveli. Három nő! A korrepetitor amolyan férfias férfi volt: követelt, elvárta, hogy a gyerek teljesítsen, ne nyafogjon… Hatására a lányos kisgyerekből megszületett egy FIÚ! Mindezzel szemben sok a rossz tapasztalatom is. Ha a szülők a gyerekkel zsarolják egymást, mindig ő lesz az áldozat!


Egy gyerekkel nehéz rivalizálni…

– Veszélyes, ha valaki sokáig él egyedül, mert aztán alig-alig képes megszokni egy másik embert – mondja komolyan a negyvenegy éves jogásznő, aki tizenöt évi házasság után vált el, és már öt esztendeje neveli egyedül a fiát. – Soha nem akartam függetlenül élni – folytatja elgondolkodva –, ám amikor három évvel ezelőtt megismertem valakit, nehezen tudtam feladni a kényszerből vállalt önállóságomat. Valószínűleg azért, mert az egy szál gyereküket egyedül nevelő anyák életében a gyerek jelentősége sokkal nagyobb, mint a teljes családokban. Számomra ő az első! Nem biztos, hogy ez helyes. A párom tudja, hogy egy gyerekkel nehéz rivalizálni, és azt is, hogy nekem olyan ember kell, aki szereti a fiamat.

– Dani elfogadta őt?
– Nagyon nehezen, hiszen felborult a megszokott életünk! Például a hétvégi programok szervezésekor már nem mindig az ő akarata érvényesül. Eleinte tiltakozott: ha hármasban sétáltunk, tüntetőleg mögöttünk kullogott, semmit nem kért, haza akart menni, nem volt hajlandó egy autóba ülni vele. Ha valamit szereltem otthon, mellém állt, mert meg akarta tanulni: elvégre ő a “férfi” a háznál. Haj, de nehéz volt! Reszketett a lelkem – nem tudtam, jót teszek-e a fiammal –, közben mondogattam magamban: nem diktálhatja egy tízéves, mit csináljak. Úgy tűnik, az idő engem igazolt. Elsimultak a konfliktusok, szép lassan megszerette a páromat (miközben az apjával is tartja a kapcsolatot). Most ott tartunk, hogy hétvégén automatikusan három tányért teszünk az asztalra, az is természetes, hogy hármasban megyünk nyaralni.


Nem tanácsos bezárkózni!

– Nagyon fontos, hogy az anyának maradjon saját élete, saját társasága, ne zárkózzon be a gyerekével! És ha partnerre vágyik, akkor próbáljon társat keresni! – mondja Bokor László. – Még akkor is, ha a gyereke nyafog: anyu ne menj el, ne vigyázzon rám más…! Ha elegendő szeretetet kap az édesanyjától, ha érzelmileg biztonságban érzi magát mellette, akkor igenis megszokja, hogy az anyjának van felnőtt élete is. Időnként vacsorázni megy a barátaival, megnéz egy-egy olyan filmet, amelyik neki még nem való…

–Mi a legnagyobb akadálya annak, hogy e kellemes állapot létrejöjjön?
– Általában az, hogy az anyában a válás után is forr a düh, nem tudja elfogadni az új helyzetet, például azt, hogy a volt férje új kapcsolatban él. És törleszt. Legrosszabb esetben a gyerekkel… Nem engedi el láthatásra, feljelentések, cirkuszok. Pokol.

– A múlt lezárása azt jelenti, hogy ne is beszéljünk róla?
– A válás miértjét a gyerekkel is tisztázni kell – persze másképp beszélünk egy négyévessel, mint egy kamasszal. De arra tudatosan kell ügyelni, hogy ne neveljenek belé gyűlöletet, ne szidják neki szüntelenül a volt társat! Ha egy anya elkerüli ezeket a buktatókat, akkor tapasztalatom szerint az új helyzetben is képes nyitottá, kiegyensúlyozottá válni, azaz boldogságot tud teremteni az általa fenntartott egyszülős családban.