 |
A régi kert, hiába, nem a régi már, azért még mindig sok öreg fa van benne. Épültek persze, csúf sufnik, ronda féltetők, kiszáradtak a díszbokrok, a vén cseresznyefa is belehalt, amikor az óriási emésztőt ásták, és ki kellett vágni az ecetfát is, takarta a teraszt. De még megvannak a fenyők.
Tanakodtak az emberek az öreg borókafenyő alatt. Nézték a magasra nyúlt vörösfenyőt a hevenyészett garázs előtt. Ha ez nem állna ott… Mértek, kalkuláltak. Igen, ha az a nyolcvanéves vörösfenyő nem állna ott… Úgyis föl van már kopaszodva… Az autók meg nem maradhatnak az utcán. Ebben a mai világban… Tanakodtak, tanakodtak, de mert békés, kedves emberek, nem döntöttek el még semmit.
Én meg nem tudom, mit gondoljak. Azt se tudom, mi vezette a kezemet, hogy levettem egy könyvet. Csak úgy lapozgattam. Egyszer csak megálltam egy mesénél. Elég régi mese, a messzi Amúr partján született, ahol hatalmasak és rengetegek az erdők. A címe: Ki a legerősebb?
“Egy téli napon kimentek a nanáj gyerekek a jégre csúszkálni. Eleinte békességben csúszkáltak, szépen eljátszottak. De aztán összeverekedtek. Az egyik fiú, Nameka, megverte Kurbut, a pajtását. Megverte, aztán kérkedni kezdett:
– Én vagyok a legerősebb! Mindenki engedelmességgel tartozik nekem!
Alighogy kimondta, megcsúszott, és jól megütötte a jégben a fejét. Azt mondta neki Kurbu:
– Látod, a jég erősebb nálad, hiszen megütött, nicsak, vérzik a fejed. Ismerd el, hogy a jég az erősebb.
Hallotta a jég a fiúkat, és azt mondta:
– A nap erősebb, mint én. Amint kisüt, én olvadni kezdek. Eredj, hódolj a napnak!
Ment a két fiú a naphoz. Sokáig mentek. Végre megérkeztek. Nameka megszólította a napot:
– Hé, Nap apó! Én megvertem Kurbut, a jég engem ütött meg, te pedig felolvasztod a jeget. Azért jöttem, hogy hódoljak neked.
Gondolkodott a nap.
– A felhő erősebb nálam. Ha eltakar engem, nem tudnak áthatolni rajta a sugaraim, és hideg lesz a földön.
Elindult a két fiú, hogy megkeresse a felhőt. Magas hegyoromra kapaszkodtak fel. Mire felértek, csuromvíz lett a ruhájuk. Felkiáltott Nameka a felhőnek:
– Hé, Felhő anyó! Én erősebb vagyok Kurbunál, a jég erősebb nálam, a nap erősebb a jégnél, te pedig erősebb vagy a napnál. Azért jöttem, hogy hódoljak neked!
A felhőnek még válaszolni sem volt ideje, szél kerekedett, hatalmas, szétfújta a felhőt. Az előbbi nyirkos köd után felragyogott minden, meleg lett, szivárvány tündökölt, végig lehetett látni az egész Amúron, az eredetétől a torkolatáig. Nameka akkor felkiáltott a szélnek.
– Hallod-e, szél! Te mindannyiunknál erősebb vagy! Fogadd hát hódolatomat!
Nameka meghajolt a szél előtt. Kurbu pedig azt kérdezte.
– Erős vagy. De el tudod-e fújni a hegyeket?
Fújni kezdett a szél. De akárhogy duzzasztotta a képét, a hegy meg se mozdult. Éppen csak a homok kavarodott fel a tetején.
– Ej! – kiáltotta Nameka – Úgy látszik, mégsem te vagy a legerősebb, hanem a hegy!
És meghajolt a két fiú a hegy előtt.
– Hegy, hegy, hallod-e! – kiáltott föl neki Nameka. – Te vagy a legerősebb a világon?
Hümmögött a hegy, gondolkodott.
– Nem én vagyok – felelte végül. – A fa erősebb még nálam is. Nő, nő a hátamon, a gyökereivel morzsol engem. De a széltől is megvéd.
Meghajolt Nameka a fa előtt.
– Hallod-e, fa! Én megvertem Kurbut, a jég engem ütött meg, a nap legyőzte a jeget, a felhő legyőzte a napot, a szél legyőzte a felhőt, a hegy a szelet győzte le, te meg a hegyet. Te vagy hát a legerősebb?
A fa zizegtetni kezdte a leveleit.
– Igen, én vagyok a legerősebb – felelte.
– Az már ugyan nem igaz! – kiáltotta Nameka.
Azzal fogta a kisbaltáját, és kidöntötte a fát.
Minden meghajolt akkor Nameka előtt: a hegy, a szél, a felhő, a nap, a jég.”
Eddig tart a mese. Nem tudom, miért szeretném, ha mi, Nameka testvérei, mind erős emberek, az autóinkkal, elfogyó, bűzös levegőnkkel, apadó vizeinkkel, titkos kórságainkkal, nagyravágyó természetünkkel – megfejtenénk az üzenetét.
