Igazából persze, nem csak az olvasás tanításáról van szó. Az írást, az olvasást, a számolást az írni tudást, olvasni tudást (értő olvasást!), számolni tudást szoktuk kulturális alapkészségeknek is nevezni. Hiszen minden további ismeretszerzéshez, tanuláshoz, mai civilizációnkban minden felnőttkor-megkövetelte pontosabb tájékozódáshoz ez a három alapkészség nélkülözhetetlen.
De mit is jelent az, hogy “készség? Megpróbálom egy példán megvilágítani. Ha autóvezetést tanulok, és már jó sorrendben tudom, hogy “kuplung sebváltó kuplung vissza gáz, és ezt mindig át kell gondolnom magamban, mielőtt végrehajtom a műveletsort felmondom, ismételgetem , akkor természetesen még nem tudok autót vezetni. Akkor tudok autót vezetni, ha figyelem az utat, hallgatom a mellettem ülőt vagy a rádiót, közben kapcsolgatok, és úgyszólván “nem tudom, mit csinálok. Amikor idáig elértem, akkor a részmozzanatok “feledésbe merültek, automatizálódtak, és tudatom közvetlen ellenőrzése nélkül is működnek, funkcionálnak.
Amíg arra gondolok, hogy “van ez a sok kerek betű, egy részüknek jobboldalt van szára, más részüknek baloldalt, a szárak egy része elfelé tart tőlem, másik része felém döf, itt ennek a kereknek baloldalt van a szára és felém döf, ez p addig a betű felismerését helyesen oldottam meg, de nem tudok olvasni! Hiszen, amikor tudunk olvasni, akkor a szöveg értelmére figyelünk, és “fogalmunk sincs, hogy éppen milyen betűt olvastunk el!
A részmozzanatok “a feledésbe merültek, automatizálódtak maguktól működnek, a tudat ellenőrzése nélkül. Ahhoz, hogy ez biztonságosan kialakuljon, sok, de elhúzott gyakorlás kell. Ha azt mondjuk, hogy harminc óra elég az autóvezetés megtanulásához (szerintem nem elég), akkor sem mondhatom azt, hogy rendben, jövök hétfő reggel, szerdáig naponta tíz órát veszek, csütörtökön vizsgázom. Nem csak azért nem mondhatom, mert ez fárasztó, hanem azért sem, mert kevés a megszakítás. Azt is mondhatnám: kevés az alvás! Hiszen: alvás közben tanulunk! (Sajnos, nem úgy, hogy a soha el nem olvasott könyvet betesszük a párnánk alá, és éjjel a tartalma besétál a fejünkbe…) Régebben sokan azt feltételezték, hogy ez a sajátos tanulás az álomtalan alvás idején zajlik, ma inkább úgy tartják, hogy az álmok jelzik azt a feldolgozási folyamatot is, amellyel a személyiség a napközben felvett információkat magáévá teszi, “lesüllyeszti, automatizálja.
Ugyanígy az írást, az olvasást és a számolást is sokat kell gyakorolnunk, de úgy, hogy egyszerre csak nagyon keveset gyakorolunk, viszont hosszú időn keresztül. És nem otthon! Nem, hanem az iskolában, a délelőtti, reggeli órákban, amikor a gyermeki szervezet állapota (remélhetőleg kialudta magát, remélhetőleg reggelizett stb.) erre a legkedvezőbb.
Lesz olyan gyerek, aki már úgy jön az iskolába, hogy ír-olvas. És lesz olyan is, aki majd második végére (harmadik elejére) fog viszonylag stabilan írni és olvasni. Ez a megoszlás nem azt fogja jelezni, hogy melyik gyerek okos vagy tehetséges (sok okos gyerek, sok tehetséges gyerek fejlődhet lassan!), hanem egyszerűen csak a nagy egyéni különbségek következménye. Beszéltünk már arról, hogy a lányok ebben az életkorban érettebbek, és arról is, hogy három hónapnyi különbség ilyenkor még nagyon jelentős lehet. Ez is színezni fogja a képet. A gyerekek testi-lelki fejlődését, és egyéni, valamint nemi és életkori különbségeiket szem előtt tartó szakember egy percig sem gondolhat arra, hogy “karácsonyra mindenki ír, olvas!
Teljesen értelmetlen szülőket és gyerekeket “otthoni gyakorlásra buzdítani, ahelyett, hogy az otthon töltött órákat meghagynánk a gyerekek számára olyan fontos, érzelmi biztonságot adó együttlét, mozgás és játék idejének. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen fontos volna itt is tekintetbe venni az életkori sajátosságokat.
Ha egyszer komolyan vesszük azt, hogy az “elemista kisgyerek azt tudja igazán elsajátítani, amit mozgás, testi mozgás közben dolgoz fel (Henry Wallon), viszont az elvont, absztrakt formák még távol állnak felfogókészségétől, akkor azokat az írás-olvasás tanítási módszereket kellene előnyben részesítenünk, melyek először formákat mozognak le a gyerekekkel (és tesznek át egyik síkból a másikba, a táblára felrajzolt egyenesből a padlón kijárt egyenesbe), és aztán ezeken a formákon ismerik fel, hogy mit is használnak a felnőttek különböző hangok és hangzók jelölésére… Ha tudjuk, hogy a súly és a térfogat fogalma tít-tizenkét éves korig bizonytalan a gyerekek gondolkodásában, akkor vajon hogyan kerül a mértékegységek átváltása a második és a harmadik osztály tantervébe?
Ezeket a példákat a végtelenségig idézhetnénk, olyan tantervekből is, amelyek elvileg, előszavukban az életkori sajátosságok tekintetbe vételére buzdítanak.
(Befejező rész következik)
