Nõk a csúcson, családdal – II. rész

Mit tennél, ha a lányod holnap azt mondaná: anyu, dolgozni akarok, mostantól te vigyázz Mirára?

Tisztességesen felelnék! Elmondanám, hogy erre most nincs szabad vegyértékem, de segítek abban – anyagilag és mindenféleképpen –, hogy találjunk valakit, aki tökéletesen ellátja őt. Ugyanis tisztában vagyok a határaimmal, még akkor is, ha örökké „csúcsra járatom” magam. Nagyon komolyan veszem a munkámat – megesik, hogy éjszaka is felkelek, hogy feljegyezzek valamit –, hiszek abban, hogy e terület nem kötődik szorosan a pártpolitikához, mert nem lehet elviselni az igazságtalanságot, a rossz helyre születettek kilátástalanságát! Tanárként végeztem el a szociológiát, a szociálpolitikát, és politikusként is meg akarok maradni kritikus értelmiséginek! Talán ezért nem támad durván az ellenzék, tán ezért vették az emberek gyorsan tudomásul, hogy a nyilatkozataimat jeleléssel kísérik a televíziókban – a siketek is értik –, hogy a postaládákat fél méterrel lejjebb tesszük, így a tolókocsiban ülők is elérik. Néha ilyen kicsiségeken múlnak a nagy dolgok…


Az is nagy dolog minálunk, ha egy nő miniszter lesz…

Tudtad, hogy Magyarország történetében eddig csak tizenkét nő volt miniszter? 1990 óta én vagyok a hetedik… Ne nevess ki, de amikor meghallottam e bűvös számokat, elmentem egy számmisztikával foglalkozó nőhöz. Ő mondta, hogy „mesterszámon” születtem – május huszonkettedikén –, szóval „mágus” vagyok (ha nem vetted volna észre…) Erről nem tudtam, de azt évek óta tapasztalom a vidéki útjaimon meg az előadásaimon, hogy befolyásolni tudom a közvéleményt, van képességem az előítéletek oldására. Ezért írtam könyveket, ezért tanítottam, ezért lettem miniszter. A számmisztikus azt mondta, hogy új feladatok is várnak rám. Erről eszembe jutott, hogy harminc oldal már elkészült a családregényemből. És majd folytatni kell…


Kati, ez a csúcs?

Csuda tudja! Ha az embernek annyi a terve, ötlete negyvenkilenc éves korában, mintha harminc lenne, akkor köszönöm, most jól vagyok.

Liebhaber Judit

A modell

Liebhaber Judit: „Minden lánynak szüksége volna arra, hogy egy kicsit kalandozzon a világban!”

– Ha szembe jönne a Váci utcán, miből venném észre, hogy éveken át otthonosan mozgott Bécs, Milánó, Tokió, Los Angeles kifutóin, hogy három esztendeig dolgozott Párizsban, és a legmenőbb külföldi magazinok címlapjairól mosolygott a világra? – tépelődöm, míg a presszóasztalkám felé igyekszik, majd csöndesen rájövök, hogy mindez eszembe sem jutna a „civil” Liebhaber Judit láttán, sokkal inkább nézném a közeli bölcsészkar magas, karcsú, gyönyörű szemű hallgatójának. Amikor elmondom, kedvesen elmosolyodik.

– Nem tévedtél. Másodéves vagyok művelődésszervezés szakon, élvezem, hogy „töltekezem”! Jó, hogy nincs rám írva a modell-múlt! Tudod, mi a legnagyobb sikerem? Hogy egészséges lélekkel úsztam meg a tizenöt évi modellkedést.


Manapság sokan vágynak e hamisan csillogó pályára.

Én végtelenül gátlásos kislányként nem ábrándoztam a kifutóról, de nem tagadom, hogy rengeteget köszönhetek a szakmának – mondja komolyan. – Önálló és szabad lettem, bejártam a világot! Szerintem minden lánynak szüksége volna arra, hogy egy kicsit egyedül kalandozzon a világban! Hogy rájöjjön, támasz nélkül is boldogul. Akkor magabiztosabb lenne a párkapcsolatában, akkor feleségként sem akarná a társa életét élni… Persze, amikor érettségi után nem vettek fel a bölcsészkarra, nem gondoltam, hogy nekem majd megadatik e kalandozás. Inkább kétségbeestem. No, ekkor jelentkeztem édesanyám hatására az Artistaképző Intézet modelliskolájába. Aztán jöttek a munkák: címlapok, a Divatintézet nagybemutatói, Pataki Ági helyett én lettem a „Fabulon arca”. Ma már tudom, az volt a szerencsém, hogy mindig belekerültem a szakma krémjébe, ezt a fizimiskámnak köszönhettem.


Megvédett a finom arcod és megjelenésed?

Isti és Marci is szép – mint az édesanyjuk…

Valószínűleg ezért kellettem a jobb lapoknak… Az is csoda, hogy rám talált Irene Ford, a legrégibb amerikai ügynökség „anyukája”, aki Kelet-Európában keresett új arcokat. A meghívására kerültem ki egy modellversenyre, Los Angelesbe – tizenkilenc évesen – egyedül, ő segített, hogy a legszínvonalasabb ügynökségekkel dolgozzak. Persze, kegyetlenül nehéz volt az első év. Egy tervező hat-hét hónapig dolgozott a ruháin, aztán rám bízta, hogy bemutassam… Egy napi munkámért annyit fizettek, amennyiért anyu hónapokig dolgozott… Jaj, a megfelelési kényszer! Aztán szép lassan megtanultam kívülről szemlélni önmagam. Fegyelmezett lettem, tudtam, hogy olyanná kell válnom, amilyenné a tervező, a sminkes, a fodrász vagy egy híres fotós megálmodik. Ma, a Filmmúzeum műsorvezetőjeként beleszólok a sminkembe! Ha megszólalsz a képernyőn, akkor a teljes személyiségeddel vagy részese a produkciónak.

Az ügynökség nem tudhatta, mit jelent számomra a férjem

Nem csodálkoznék, ha a „világcsavargás” eredményeként most egy olasz (francia vagy amerikai) élettársról mesélnél. Ehelyett már az első percben csillogó szemmel emlegetted a magyar férjedet meg a kicsi fiaidat: a hétéves Istit, és a háromesztendős Marcit…

Három évig dolgoztam Párizsban, de ha lehetett, hazajöttem. Nem túl romantikus helyszínen – az István Kórház szájsebészetén – láttam meg először a férjemet. Zöld maszkban jött elém… a hatás mégsem maradt el! – meséli nevetve. – Amikor a nagyfiammal terhes lettem, végtelenül boldog voltam, a párizsi ügynökségem viszont őrültnek tartott. „A zeniten, a huszonéveid közepén vagy!” De ők nem tudták, hogy számomra mit jelent egy olyan férfi, akire, mindig, minden körülmények között számíthatok, akire büszke lehetek, aki értem, a családjáért és a betegeiért él!

Nem féltél, hogy tönkre megy az alakod?

Ugyan! Végre levágattam a hajamat két centisre, húsz kilót híztam, de gyorsan visszafogytam. Nem érdem, alkati adottság. Számomra a terhesség, a szülés, a kisfiam az élet legnagyobb csodája volt, ám amikor Istike másfél éves korában felhívott a tokiói ügynökségem, hogy visszavárnak, hosszas vívódás után fölpakoltam a fiacskámat meg Rozi nénit – a „szerzett pótmamánkat” –, és elrepültünk Tokióba. Tehát az első szülésem után a japánoktól kaptam munkát, a következő terhességemet pedig végigdolgoztam.

Kinek kell egy pocakosodó modell?

Az amerikaiaknak! A második fiam Los Angelesben fogant, ahol én dolgoztam, a férjem pedig tanult. Mivel rengeteg ott a kismama magazin, volt munkám terhesen is. Nézd, milyen gyönyörű fotók készültek a kismama koromról!

Judit, fogsz még modellként dolgozni?

Amerikában hatvanéves modellek is dolgoznak, de én lezártam ezt a korszakot. Megtanultam egy szakmát, feljutottam a csúcsra, már más érdekel. Isti másodikos lesz az iskolában, én másodéves az egyetemen, Marci szeptemberben kezdi az óvodát, műsort vezetek a Filmmúzeumban. Nem unatkozom. És tudod, miről álmodozom? Egy olyan hangvételű, nőknek szóló tévéműsorról, mint amilyen a Nők Lapja. Segít eligazodni a világban, tanácsot ad… szóba kerül a párod, a hajad, a körmöd, a lelked, a kulturális programok. Tudnám folytatni órákig, de ez még álom.

Szóval újabb csúcsot ostromolsz?

Nyugodtan, a magam módján.



Az ügyvéd

Dr. Szűcs Andrea

Dr. Szűcs Andrea: „Humorérzék nélkül nem lehet elviselni a rengeteg munkát, a sikert, a kudarcot, de még a családunkat sem”

Az Andrássy út az aszfaltolvasztó forróságban is csudára elegáns! A mi Champs-Elysées-nk. Paloták, múzeumok, drága cukrászdák, tiszteletet parancsoló, aranyozott cégtáblák. A Körönd sarkán található, gyönyörűségesen régi épületen azonban csak egy vékonyka, alig észrevehető táblát találok: „Szűcs Ügyvédi Iroda. Alapítva: 1897”. – Szerényke a cégtáblád e harsány világban – mondom, mire csibészes fény villan Andrea szemében. – Minek reklámozzam magam, amikor így is annyian keresnek fel, hogy alig győzöm?

Az elegáns irodában rengeteg festmény – jó néhányat a férje, Kádár János Miklós készített –, könyvek, régi órák, csillárok, de nem tudom elmondani, mennyire tetszenek, mert Andrea határozottan fordul felém: kérlek, ne írd le, hogy nem kell reklámoznom magam, azt fogják hinni, nagyképű vagyok! Nevetek, magyarázom, hogy majd megmutatom a cikket, közben letelepszünk a tárgyalóban. Világoskék ruha – jól illik a kék szeméhez – , fehér blézer, magas sarkú cipő, ápolt frizura. Elegáns, kicsit konzervatív. Közben vibrál, mint egy huszonéves. Komolyan beszél a szakmájáról, büszke meghatottsággal a gyerekeiről, sok iróniával önmagáról, mosolyog, szomorkodik, hülyéskedik. Csupa ellentmondás, biztosan nem szereti az egynemű ízeket. Ha valami nagyon édes, akkor belekever kevéske sót, a meghatódáshoz nevetés, a jókedvhez parányi szomorúság jár. Ízig-vérig nő, közben egy neves férfikollégája azt mondta róla, hogy olyan a tárgyalóteremben mint a keselyű meg a kígyó sajátos keveréke…

– Ez nem túl hízelgő egy nőnek, de hatalmas bók egy ügyvédnek – jelenti ki nevetve. – Egyébként én nem jogra, hanem magyar-művészettörténet szakra készültem, de apám azt mondta, hogy nem tud rám hagyni mást, csak egy ügyvédi irodát. „Folytasd a mesterségemet!” – De édesapám! – nyögtem én, és ezzel befejeződött a jókislányos tiltakozásom. 


Hogy talál festőművész férjre egy joghallgató?

Férjével, Kádár János Miklóssal

Negyedévesen ismertem meg egy házibulin. Magas volt, jóképű, csodára művelt, ráadásul művész. Ne feledd, művészettörténésznek készültem, és a szüleim annak ellenére, hogy az imádott apámat Rákosiék lecsukták – 1956-ban szabadult –, mindig aktív társasági életet éltek. Voltak körülöttük művészek. Szóval augusztusban találkoztunk, áprilisban megesküdtünk. Nem tegnap. Harmincöt éve. 


Fél élet.

Buktatók, harcok, húztuk-vontuk, támogattuk egymást, közben imádtuk a gyerekeinket – mondja kicsit meghatottan. – Miért sikerült eddig? Talán azért is, mert rengeteget tanultam mások hibáiból. Korán tapasztaltam a tárgyalóteremben, hogy gyakran mennek tönkre házasságok ostobaságok miatt. Nagy a szerencsém! A férjem nemcsak tehetséges művész, elismert tanár, hanem monogám alkat is (mint én). És van humorérzéke! Humor nélkül nem lehet elviselni a rengeteg munkát, a sikert, a kudarcot, de még a családunkat sem!


Mondják, hogy a fiadat „rossz arcú tanácsi dolgozónak” szólítottad kiskorában…

Százkilencvenkét centis kisfiával és unokáival

Korán szültem, és ifjú titánként ósdi dolognak tartottam a gügyögést – meséli hahotázva –, majd egy érzelmi rohamomban azt mondtam a kisfiamnak, hogy te, te… rossz arcú tanácsi dolgozó! Majd amikor egy néni csillagocskámnak szólította a ma már százkilencvenkét centis, sikeres reklámgrafikusként dolgozó fiamat, ő sírva fakadt. „Nem vagyok csillagocska, rossz arcú tanácsi dolgozó vagyok!” A lányom – ő az én javított, bővített kiadásom, öt nyelven beszél, és Brüsszelben dolgozik az Európa Bizottság munkatársaként –, a „bitorló” nevet kapta. Mármint bárcabitorló…A nagyobbik unokám Doktor Ló Ödön, a kisebbik Kutyabácsi.

A humoroddal, a monogám természeteddel miért válóperekkel foglalkozol?

Mert a családjoghoz empátia kell! Az ügyfeleim a legféltettebb titkaikat bízzák rám. Az első beszélgetéskor én terapeuta vagyok. Ezért fordul elő gyakran, hogy lebeszélem az embereket a válásról. Indulatból nem szabad elválni! Szóval én házasság- és családpárti válóperes ügyvéd vagyok…

Tavaly a Budapesti Ügyvédi Kamara első női alelnökévé választottak. Ez nagy megtiszteltetés. Soha nem ért hátrány a női mivoltod miatt?

Hajaj! Negyvenéves koromig kizárólag a keresztnevemen szólítottak az ügyfelek: „kedves Andrea”, miközben, ha egy srác diplomát szerez, azonnal megkapja az „ügyvéd úr”- megszólítást. Könyörgök, miért? Eszembe jut, hogy amikor a második gyerekemet vártam, durván nekem estek a munkaközösségben. (Egy gyereket megbocsátottak, egyszer ehet „botlani”, de kétszer!) Egy értekezleten – plénum előtt – elmagyarázták, hogy aki sorra szüli a gyerekeket, az menjen el egy céghez jogtanácsosnak, ott tán elnézik a terhességeit. De igazi ügyvédi munkára nem lesz alkalmas! Aztán néhány hónapja – amikor a lányom elnyerte a brüsszeli állást – felhívtam azt a kollégát, aki ifjonc koromban ilyen rondán kioktatott, és megköszöntem az akkori viselkedését. Hiszen épp ő segített a csúcsra! Az ő hatására mentem át egy budai munkaközösségbe, vállaltam munkát a kamarában – kezdtem sikeressé válni –, ráadásul az a kislány, aki miatt bántott, csodás karriert fut be. Nem haragszom rá, egyébként sem a mi dolgunk a büntetés. Arra vannak „ott fenn, más fórumok”. Ezért nem tudok én sokáig haragudni senkire…