A vége felől kezdem: én biztos, hogy a maga helyében januárra tolnám el az indulást! Két és fél, hároméves kor körül a dackorszak idején a gyerekek feszültebbek és érzékenyebbek, minden változást a környezetükben nehezebben dolgoznak fel. (De persze, ilyenkor is érvényes az, hogy a stabil személyes kapcsolat az anyával, a szülőkkel, nagyszülőkkel segít ebben a feldolgozásban.) Ilyenkor még néhány hónap is sokat számít
Azt is tudnunk kell és most nem Klárcsiról beszélek , hogy a gyerekek nem pontban hároméves korukban lesznek óvodaérettek, hanem valamikor a 3. és a 4. életév között (persze, nagy egyéni eltérésekkel, és ma ez sok gyereknél korábban következik be a tapasztalat szerint, mint még néhány évtizeddel ezelőtt).
Mindannak alapján, amit leírt, én, azt hiszem, megpróbálkoznék az óvodával. Persze, azt is tudni kell, hogy bár Klárcsi most szeretne ovis lenni, nem szabadna azon csodálkozni, ha néhány nap után egyszer csak nem akar menni. Hiszen majd az óvodában jön rá, hogy ez tulajdonképpen milyen, hogy magát ott nélkülöznie kell, hogy az öcsikéje otthon van magával, miközben őt kitudták hazulról
De gyakran előfordul az is, hogy a nagy testvér élvezi a beszoktatás első nehezebb napjai, vagy egy-két hete után , hogy megszabadult a zavaró kistestvértől, ahogy ezt maga is írja.
(Abban ne bízzon nagyon, hogy délutánonként jobban tud majd figyelni kislányára, ha a délelőttöket a kicsinek adja. Ha csak nem az alvásidőre gondol.)
Igen, nehéz dolog ez a nem szabad, ne bántsd, ne vedd el tőle de erről egyrészt az jut eszembe, hogy vajon a kicsi nem marad-e meg a járókában, vagy a számára elkerített szobasarokban, mialatt maguk esetleg a másik szobában (ha van másik szoba) játszanak? És: Klárcsi miért ne venné el tőle a játékát, amelyet a kicsi előzőleg tőle vett el? Azért, mert akkor a kicsi sír? Ez nem olyan nagy baj; ha ilyenkor felkapja a kicsit, és mondjuk az ablaknál állva eltereli a figyelmét, ez a sírás könnyen abbamarad
Aztán jön az az időszak, amikor az ember kicsit szégyenkezve mindenből kettőt vesz; de egy ideig hiába, mert a kicsinek az kell a kettőből is, amelyikkel éppen a nagy játszik. De a naggyal szóba lehet állni arról is, hogy mindenben téged akar utánozni, olyan akar lenni, mint te, nem látod, hogy hogy bámul, csodál téged?
. Amit nem lehet elég sokszor elmondani: ezekben a helyzetekben mindig a nagyok szorulnak védelemre a kicsikkel szemben, bármilyen furcsán is hangzik ez, és újra sokkal több gyengédséget igényelnek.
Azt írja, hogy segítsége alig van. Ez nagy nehézség manapság a gyereknevelésben bár maga csak mellékesen említi. A régi kultúrákban, az együtt élő nagy családokban mindig sokféle kölcsönös segítség tette könnyebbé a gyerekekkel való bánást és ezt ma is meg kellene szervezni, izoláltabb, elszigeteltebb civilizációs körülményeink között, akár anyagi lehetőségek felhasználásával, akár kölcsönös segítséggel. Igen, nagy szükség volna a gyerekkel kettesben töltött időre is, de nagy szükség volna időnként a pihentető magányra és a házastárssal kettesben töltött időre, kikapcsolódásra is.
Összefoglalva: megpróbálkoznék az óvodával. Rugalmasan kezelném a bejárást, figyelve a gyerek igényeire, de tudva, hogy az első időszak nehézségein az én határozottságom kell, hogy átsegítse őt, és az indulást januárra halasztanám. (Ha Dél-Afrikában lesz óvoda, könnyebben fog beilleszkedni, ha itt már járt előtte…)
