Dr. Vekerdy Tamás válasza:
Nemzetiségi területen, ahol nemzetiségek élnek, nyelvüket használva, saját kultúrájukban, természetesen szükség van nemzetiségi óvodára, iskolára, kétnyelvű feliratokra és minden egyébre, ami az európai értelemben vett együttéléshez tartozik többség és kisebbség viszonylatában.
Nemzetiségi óvodáról szerintem akkor lehet beszélni, ha az óvoda olyan nyelvet vesz fel énekei, mondókái, szöveggel kísért játékai közé, amilyen nyelven otthon a gyerekek szüleikkel vagy esetleg csak nagyszüleikkel beszélnek. Tehát: tudják a nyelvet, amelyet az óvodában is tovább használnak, gyakorolnak. (Úgy gondolom, ebben az esetben sem lehet szó nyelvoktatásról, hanem csak nyelvhasználatról! Nyelvi fürdőről, mindig újra megmártózásról az ismert másik vagy második nyelvben
)
A magam részéről óvodáskorban nem tartom indokoltnak idegen nyelv oktatását (ismerve az ezzel ellentétes vélekedéseket is) mint ahogy semmiféle oktatás, iskolai értelemben vett tanítás az óvodában nem helyén való, nem fejleszti a gyereket, hanem visszaveti fejlődésében. Ahogy az Óvodai Nevelés Országos Alapprogramja is mondja: az óvodásgyerek legfontosabb és legfejlesztőbb tevékenysége a játék s így az óvodai nevelésnek ez a leghatékonyabb eszköze; méghozzá nem a fejlesztő, vagy tanító játék, hanem a szabad játék
Szabadon játszani ez a kisgyerek elemi lelki szükséglete, melynek minden nap visszatérő módon, hosszantartóan, és lehetőleg zavartalanul ki kell elégülnie. A kisgyerek a külvilágból és saját belső világából származó tagolatlan benyomásait játékában tagolja. Így válik a játék kiemelt jelentőségű tájékozódó tevékenységgé
Tegyük hozzá, ugyancsak az Alapprogramból: az óvodás tanulásának legfontosabb, elsődleges formái: az utánzás, a spontán játékos tapasztalatszerzés, a gyermeki kérdésekre, válaszokra épülő ismeretszerzés…
Mindezzel szemben országos tapasztalat az, amiről ír: olyan helyeken is, ahol már senki nem beszéli a nemzetiségi nyelvet (részben lakosságcsere, részben az új generációk saját tradíciójukkal szembeni közömbössége folytán) nemzetiségi óvodát szorgalmaznak szülők tehát tulajdonképpen, mint írja is, idegen nyelv oktatást akarnak az óvodában és önkormányzatok (vagy esetleg maguk az óvodák is) a jobb anyagi lehetőségek reményében.
Újra csak a gyermekek jogairól kötött nemzetközi egyezményt kell idéznünk: minden intézménynek, hivatalnak és hatóságnak, mely gyermekek ügyeiben jár el, a gyermek mindenek fölött álló érdekéből kell kiindulnia. Úgy gondolom, hogy az óvodás gyermek mindenek felett álló érdeke az érzelmi biztonságot, a szabad játéklehetőséget, az ingerdús környezetet, a mindennapos mesét és érzéki tapasztalatot, az ének-zene, ábrázolás, mozgás lehetőségeit követeli meg, mint ahogy az is érdeke, hogy iskolába lépve, lehetőleg kilencedik életéve előtt, megkezdje egy vagy két idegen nyelv direkt úton való elsajátítását. (Tehát nem írásosan, nem nyelvtani alapon, nem lefordítva az egyik nyelvet a másikra.) Persze megértem a pénzügyi gondokat, és ha a kényszer mindenképpen kikerülhetetlenül ebbe az irányba sodor, akkor nagyon vigyáznék arra, hogy semmiképpen se kezdjek iskolás nyelvoktatásba.
