Bocsánat… Alázatot mondtál?
Nos, igen. Mára ez a szó kiment a divatból, és ez nagy baj. Tényleg azt gondolom, hogy a televíziózás a szó jó értelmében szolgálat. Ha megjelenek a képernyőn, kutyakötelességem a tőlem elvárható külsővel, felkészültséggel, idegállapottal kiszolgálni a nézőt. Rosszul érzem magam, szinte zavarba hoz, amikor azt látom, hogy valaki idétlenkedik egy műsorban, és vihogva közli az interjúalannyal, hogy “jaj, elveszett a papírom, azt sem tudom, ki vagy, mondanál néhány szót magadról?
Ez egyszer akár vicces is lehet.
Hát, nem tudom. De már ott tartunk, hogy rendszeresen előfordul ilyen-olyan műsorokban, magazinokban, reggeli adásokban. Ma már nem is szégyen. Számomra elképzelhetetlen olyan felkészületlenség, ami komolyan zavarba hozza az interjúalanyt azzal, hogy még a nevét sem tudja, aki beszélgetni hivatott vele!
Mikor lennél boldog? Ha milyen műsorokat készíthetnél? És hogyan? És hol?
Azért nem tudok erre konkrétan válaszolni, mert mindez leginkább rajtam kívülálló tényezőkön múlik.
De akkor most mit fogsz csinálni?
Vitrayval beszélgettem korábban ő írta a könyvemhez az előszót , és azt mondta, fog ez még tisztulni. Megint az a kérdés, hogy mikor. A hitelességnek ma nem nagyon van értéke. És a hitelesség nem tehetség és felkészültség eredménye. Az csak tartós, minőségi munkával érhető el. Olyan dolog, ami csak idővel adatik meg akár a bölcsesség.
Te “bölcsülsz?
Talán igen. Bizonyos dolgokat másképp látok, mint öt évvel korábban. Nem azért, mert sokkal okosabb lettem, hanem a világlátásom alakul át. Ez persze nem vág egybe a mostani trendekkel: cseréljük le félévente az arcokat, szezonról szezonra, mert a néző úgyis megunja. Talán egyszer felismerik itthon is, hogy kár pazarlóan bánni az emberekkel mert a néző is ragaszkodna a megkedvelt, hiteles személyiséghez.
Az elképzelhető, hogy amíg ezek az irányzatok megváltoznak, elfordulsz a tévés szakmától?
Azt már többször fontolgattam, hogy olyan pályán folytatnám, ahol ötvözném az eddigi tapasztalataimat. Megfordult a fejemben. És itt volt ez a nyár, amikor kaptam olyan megkereséseket, amelyeken érdemes volt elgondolkodni.
Erről sokat cikkezett a bulvársajtó. Szó volt közszolgálati csatornáról, az Ablakról.
De nem mentem át sehova. Ám a jogi egyetem is arról szól, hogy szeretnék más irányba elindulni, hogy a jövőben olyan helyzetekbe kerülhessek, hogy legyen választásom.
Férjhez mentél egy férfihoz, aki biztonságot sugároz. Ez a jogdolog is olyannak tűnik számomra, mintha szeretnéd magad megvédeni.
A jog több szempontból is hasznos. Amikor például a Jó reggelt, Magyarország!-ban dolgoztam, a saját bőrömön éreztem a szükségét annak, hogy felvértezettebb lennék a jogi látásmóddal. A másik szempont valóban az, hogy a jog ismeretével jobban meg tudom védeni magam. Harmadszor, reményeim szerint, valóra válthatom régi vágyamat: szeretnék majd egy olyan céget összehozni, amelyben élsportolókat vagy sporttal foglalkozó embereket menedzselnék. A sportolók megbíznak bennem ismerem a problémáikat, hiszen én is magas szinten sportoltam , és tudni fogom, hogyan segítsem a munkájukat, hogy ők főként a sportra koncentráljanak. Itt olyan hétköznapi dologra is gondolok, hogy például a meznek melyik felülete adható el a szponzoroknak. Az sem lesz baj, ha a szerződéseket meg tudom kötni magam is.
Amikor nyár elején beszéltünk telefonon, épp a vizsgaidőszak végén jártál, és kicsit elgyötört volt a hangod.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a jogi egyetemet csak úgy kirázom a kisujjamból. Sok a tananyag. Levelezőn, munka mellett pedig különösen nehéz tanulni, de már az első év végén úgy éreztem, hogy sok hasznot hoz. Persze, itt nem az éjszakai tanulásokra, a stresszre, a hihetetlen vizsgadrukkra gondolok. De a házasságom nyugalma szerencsére sok mindenen átsegít.
Bármit olvasok rólad és a férjedről, az mindig tisztára idilli.
Már-már zavaróan idilli?
Hát… Már-már.
Szeretném azért, ha kiderülne, hogy nem vagyunk érzelemnélküli emberek. Akárcsak én, István is nagyon érzékeny, temperamentumos és hirtelen. Nálunk is könnyedén előfordulhatnak olasz famíliákat zavarba ejtő ordítási jelenetek. Gond nélkül kieresztjük a hangunkat; van nekem is bőven, elhiheted. Istvánnak ráadásul nem volt egyszerű megszokni a munkával járó életmódomat. Az első évünk nagyon nagy próbatétel volt számára. Róla szinte kizárólag igazolványképek készültek korábban, aztán pedig jött a média érdeklődése, a fotósok. Így aztán korlátoztuk a közös megjelenések számát: a meghívók háromnegyedét köszönettel visszautasítjuk. Évente csak néhány olyan rendezvényen vagyunk jelen, ahol valóban megtiszteltetés ott lenni, arról nem is beszélve, hogy én magam műsorvezetőként amúgy is számos eseményen megfordulok.
Az, hogy benne megtaláltad, amit kerestél, azt jelenti, hogy a fiatalabb férfiakban ez a valami nem volt meg?
Valószínűleg nem; azokban legalábbis nem, akikkel én találkoztam. Ahogy mondtam: bizonyos szempontból mindig kicsit koravén voltam, jól éreztem magam a szüleim barátainak társaságában. Az ő humorukat, a szóvicceiket nagyon élveztem. Amikor első alkalommal beszélgettünk Istvánnal, számos hasonló a fordulatokat használta, amelyek nálunk, egy-egy hosszú családi ebédnél kiötlött szószülemények voltak. Ez nyilvánvalóan nem véletlen.
Most akkor többet lehettek együtt?
Dehogy! Elvállaltam Cindy Crawford magyarországi látogatásának háziasszonyi szerepét. Azóta már hat-nyolc hasonló, de kisebb kaliberű meghívásom van. Kolléganőmmel, Kaszala Klaudiával elindítottuk a Rivális című sportmagazint a Klubrádióban. Már a második adásban összeültettük az olimpiai kajak kettes haragban lévő két tagját, Kammerer Zolit és Storcz Botondot, akik az adás után kibékültek, és együtt készülnek az athéni olimpiára. Írtam egy novellát az Alibi című folyóiratba, folytatom a könyvemet, amely a tévés kulisszatitkokról fog szólni, a mamámmal pedig “gasztronómiai kirándulásra megyünk, és elkészítjük a békeidők szakácskönyvét. Tehát munka van rengeteg, alig látok ki belőle. Csak valahogy úgy érzem: rengeteg a hab, de a torta, kissé, hiányzik alóla.
