Hab, torta nélkül

– Már régóta tervezgettük az interjút, de mindig arra kértél bennünket, hogy várjunk még kicsit. Már arra gondoltunk, jön a baba.

– Nem, egyelőre nem. De természetesen lesz baba. Mostanában egyre többen felteszik ezt a kérdést, és azt hiszem, lélekben talán már úton is van. Fejben mindenesetre már megérett a döntés. De mindig azzal vigasztalom magam, hogy ugyan sok mindenben koravén voltam a kortársaimhoz képest, ugyanakkor, a koravénség ellenére, nagyon sok dologban hihetetlenül lemaradtam hozzájuk képest. Ez elsősorban az élsportnak köszönhető: huszonkét éves koromig “burokban” éltem, és akkor kezdtem felzárkózni a többiekhez, amikor ők már odáig jutottak, hogy anyukák lettek. Azzal is tisztában vagyok, hogy egyre elfogadottabb az a jelenség, hogy a nők jelentős része már nem szül olyan nagyon fiatalon. Én sem érzem, hogy bármiről is lemaradtam volna e tekintetben. Szakmailag is sok az új kihívás, bár nem mind kötődik a TV2-höz, hiszen ott most Nagy “Csonttörő” János és Chacón ökölvívó mérkőzésének közvetítésén kívül kevesebb dolgom akadt mostanában. Biztató azonban, hogy egy hetente jelentkező sportmagazinnal éppen a rajt pillanatában vagyunk.

De valóban kevesebb volt a képernyős munka mostanság, így aztán, még a nyáron, volt időm, hogy elgondolkozzam a pályámon, és azzal a gondolattal is eljátsszam: mi lenne, ha… Több mint szívmelengető volt ugyanis, hogy nemzetközi hírű “fejvadász” cégek kerestek meg nagyon megtisztelő munka-ajánlatokkal, s az is fantasztikus érzés, ha az ember olyan elismerő visszajelzéseket kap, amelyek más típusú feladatokra is alkalmassá tennék. De valójában el is indultam ezen az úton, hiszen részben ezért kezdtem el a jogi egyetemet. Ami ma az elektronikus médiában – tévében, rádióban – folyik, az nagyon sok tekintetben nem az a csapás, amelyen haladni szeretnék.


– Mi a baj?

– Teret kapott a talmi, az egyszezonos, a pillanatnyi. Ez persze azt is jelenti, hogy ha nekem ez nem tetszik, az konfliktusokhoz vezet. Eltöltöttem ebben a műfajban tizenkét évet – összességében majdnem tizenötöt –, és most ott tartok, lehet, hogy egy picit más távlatokban kell gondolkodnom. Világ életemben hosszú távra terveztem, így most készülnöm kell talán, mi lesz, ha túl leszek a harmincas éveimen, de szeretnék azért aktívan, tettre készen dolgozni abban a Szakmában – így, nagy betűvel –, amelynek az alapjait még a minnesotai egyetem nemzetközi kommunikáció és televíziós szakán tanultam, és amerikai tévétársaságok gyakornokaként próbálgathattam.


– Mire te negyven leszel, addigra lehet, hogy lesz erre esély a magyar tévéknél is.

Profi sportolóként indult, profi sportriporter lett

– Olyan sokára?! Persze, valóban elképzelhető, hogy addigra lesz igény negyven fölötti, hiteles nőkre is a képernyőn. Ebben csak az keserít el erősen, hogy – könyörgöm! – én most vagyok erőm teljében. Az életem legfelkészültebb, legproduktívabb szakaszában lehetnék. Van már annyi mögöttem – hogy a részletekről ne is, csak arról a több száz órányi élő adásról szóljunk –, amire építkezni lehet.

Tényleg akkor kezdtem, amikor még egy tévé volt, és az aulában Déryvel, Vitrayval, Kepessel, Kudlik Julival találkozhattam, és összerezzentem, ha valamelyikük megszólalt előttem vagy mögöttem, a büfé felé tartó sorban. Megtiszteltetésnek számított odakuporodni egy asztaltársasághoz, ahol ezek a nagyok ültek. Megtiszteltetés volt, ha Vitray értékelte a munkámat egy-egy világverseny után, vagy ha Kepes beengedett a hátsó ajtón a Desszert vágásához, hogy ücsörögjek a sarokban, nézzek, és hallgassak. Magától értetődően sajátíthattam el a szakmaiságot, a profizmust, az alázatot…

Hab, torta nélkül – II. rész >>