nlc.hu
Aktuális
Döntések és nõk – II. rész

Döntések és nõk – II. rész

Szabadon választott együttélés






Hutera Erzsébet: A barátaim gyakran kérnek tőlem segítséget döntéshelyzetben. Nem azt mondom meg nekik, mit tegyenek, hanem felvázolom előttük a lehetőségeket, hogy saját maguk könnyebben döntsenek

Hutera Erzsébet öt-tízévente pályát változtat, ám minden munkahelyén döntéshozó feladatkör hárul rá. Elemző közgazdászként kezdte, később Amerikában dolgozott, majd itthon nemzetközi kooperációval, később külkereskedelemmel, azután privatizációval foglalkozott, most pedig egy PR-ügynökség helyettes ügyvezetője.

– Kemény nőnek tartanak, de sosem határozok indulatból – mondja a mosolygós, szőke, nőies asszony, akiről első látásra a “kemény” jelző semmiképpen sem jutna eszembe. – Megtanultam egyfajta döntési technikát, minden körülményt megvizsgálok, meghallgatom a véleményeket, elhatározom, mi lenne optimális megoldás, majd megnézem, hogyan tudom érvényesíteni a döntésemet. Például öt-tízévente, amikor már azt érzem, hogy nem köt le igazán a munkám, elkezdek más irányban nézelődni, keresgélek, és amikor úgy érzem, megtaláltam, mivel szeretnék ezután foglalkozni, azonnal váltok. Azonban a privát dolgaimban ritkán én is beleesem az “ész kontra szív” csapdába: az eszemmel tudom, hogy másképp kellene határoznom, de a szívem ezt nem engedi.

A válásom után tudtam, hogy ha boldog akarok lenni, találnom kell egy kényelmes életformát, amelyet egy új társért sem kell feladnom. Így alakult, hogy a mostani párommal – akivel már tizennégy éve vagyunk együtt – mindkettőnknek van külön lakásunk, külön háztartásunk, és csak szabadidőnkben vagyunk együtt. Egymáshoz közel vettünk lakást, így lett a kapcsolatunkból “szabadon választott együttélés”. Talán kevés nő döntene hasonlóan, de tudom, így lehetünk boldogok, nem kell rátelepednünk a másikra. Egyébként azt tapasztaltam, hogy a női döntések talán nem olyan kíméletlenek, mint a férfiakéi. Azonban az sem mindig igaz, hogy “hallgass a szívedre!”. Szerintem a nagyon fontos dolgokban érdemes racionálisan határoznunk.

Megkérdeztük, mi a pszichiáter tapasztalata.

– Nincs egyértelmű recept arra, hogy a szív vagy az ész döntsön. De az élet nagy kérdései, a valóban fontos dolgok megvárnak minket, van időnk mérlegelni a lehetséges válaszokat. Tény, hogy a tálcán kínált, a mások által javasolt döntéseket a tudatalattink gyakran visszautasítja – akár emocionálisak, akár racionálisak.







Balázs Zita: Nagyon sok barátunk átjött. Itt a legjobb barátnőm, akivel együtt nőttünk föl. Ha hazamegyek, félelmetesen üres a város. Nincs kihez elmenni. Sokan hazaárulónak tartanak minket
Egy jó nagy lépés


Előfordul, hogy az ember alatt megmozdul a talaj. Olyankor lép egyet, hogy egyensúlyba kerüljön, és ez a lépés néha akkorára sikerül, hogy egy másik országban találja magát.

Balázs Zita harminchét éves koráig a vajdasági Újvidéken élt, a mostani Szerbiában. A Magyarországra való áttelepülés gondolata – amint mondja – nem egy határozott döntés eredménye volt, inkább csak úgy “finoman besompolygott” az életükbe. Balázs Attilával egészen fiatalon kerültek össze, de már a kislányuk, Annus is cseperedett, amikor a volt Jugoszlávia országai háborús tűzfészkekké változtak. Attila – “szép szál legény” lévén – kívánatos falat volt a szerb hadsereg számára. Felderítői kiképzést kapott, ami nagyjából az első vonalban való “hősi halállal” volt egyenértékű. Amikor 1991 tavaszán már hordták a városkában a behívókat, Attila átjött Magyarországra, aztán négy évig nem is ment vissza.
Zitának maradni akart.

– Biztos egzisztenciám volt, szerb-magyar tolmácsolásból éltem, szépen kerestem, nagy házban laktunk a szüleimmel. Attival ketten ötezer márkát kerestünk egy hónapban. Volt biztos jövőképem, szép kilátásom a nyugdíjas éveimre, két nyelvem, két kultúrám, megbecsülés vett körül. Ugyanakkor, mivel nem volt felhőtlen a gyerekkorom, nagyon fontosnak éreztem a családot. El sem tudtam volna képzelni, hogy a férjemet futni engedjem – mondja nevetve.
Zita a kislánnyal kéthetente látogatta Attilát Budapesten. Sosem mondhatta neki: gyere, tiszta a levegő. Időközben elindította a letelepedési kérelmét. Egy év múlva, júniusban összepakolt, és Annuskával megérkezett Budapestre. Másnap vezették be a Jugoszlávia elleni embargót.

– Mindent áthoztam. Csak Gubacsot hagytuk ott végül, a pulikutyánkat, pedig neki is megvolt az “útlevele” – mondja Zita. – Lakásuk falain itt van nyomokban az átmentett élet: virágok a szülői házból, a tálalószekrény ablakaiba betűzdelve anya, apa és a nagyszülők fényképei, anya az osztatlan kisiskolában tanítványaival, Annuska a Bevándorlási Hivatal lépcsőjén ülve, babájával, mellette két katonai surranós láb lépked fölfelé…

Zita kora ősszel ment először haza. Azt mondja, amikor jó pár hónapos belvárosi élet után a régi szobája ablakából látta lefelé peregni a nyírfa sárgult leveleit, akkor döbbent rá, mit hagyott el.
De most már itt is jó. Zita imádja a munkáját, szereti a társasági életet, amelyet az immár sikeres íróval, Balázs Attilával élnek. Szenvedélyes tárgymániás: őrizgeti a lánykori ruháit, Annuska régi játékait, ragaszkodik a bögréjéhez, a biciklijéhez. Az újvidéki hírekből ma is naprakészebb, mint az itteniekből. Pokoli érzés volt, mondja, amikor 1999-ben bombázták a szülővárosát. Az édesanyja egy ideig náluk lakott, de aztán hazament, nem találta a helyét Budapesten, a szűk kis lakásban.

– Nagyon rossz arra gondolnom, mi lesz anyával, ha majd nem tudja ellátni magát. Talán, ha nyugdíjas leszek, én is hazamegyek, nem is tudom, hogy lesz. Ha van valami, amit végleg elveszítettem, az a jó kis hazai jövőképem.

Megkérdeztük, mi a pszichiáter véleménye.

– Egy olyan kérdés megítéléséhez, ahol a szeretetszükségletünk és a biztonságérzetünk harcol egymással, nagyon sok idő kell. Nem csoda, hogy Zitában egy évig kavarogtak az érzések és az észérvek, míg végül dönteni tudott. Mindenkiben van egy prioritásrendszer, amely meghatározza a döntéseit: saját maga állít fel egy sorrendet annak alapján, hogy melyek a legfontosabb dolgok az életében. De ezt a belső útmutatót nem használjuk tudatosan, nem hagyjuk érvényesülni, mert sokszor a külső elvárások, a külső kényszer alapján döntünk.







dr. Soltész Judit: Mindig megőrzöm a nyugalmamat, empatikusan közelítek az alpereshez és a felpereshez is.
Segítenek a törvények


– A bírói pályához nem elég, ha valaki precíz jogismerettel rendelkezik, kell, hogy dönteni is tudjon. Aki döntésképtelen, az nem alkalmas bírónak – állítja dr. Soltész Judit, a Pesti Központi Kerületi Bíróság családjogi bírója. – Én gyorsan, határozottan döntök. A nehéz ügyeket időről időre újra előveszem, átgondolom, mielőtt döntenék, de utólag már nem töprengek a kihirdetett ítéleten.
Különösen családjogi ügyekben érik támadások a női bírókat, hogy a nők javára ítélnek. Pedig egy nyolcvanas években készült felmérés bizonyítja, hogy az ítéletet szempontjából lényegtelen a bíró neme. Különbségek csak a tárgyalásvezetési módban vannak.

– Fontos, hogy a döntésem objektív legyen. Egy házasság felbontásnál, vagy a gyerekelhelyezésnél nincs jó és rossz fél. Gyakran kerülök olyan helyzetbe, hogy előttem hallgatják végig a felek egymást először. Ilyenkor a közös megegyezés felé próbálom őket terelgetni, mivel a családjogi ügyek többségénél az a legjobb, ha maguk oldják meg a problémát.

Több nagyon nehéz döntést kellett már hoznom. A legemlékezetesebb egy gyermek-elhelyezési per. A szülők értelmiségiek, jó anyagi helyzetben. Mindketten maguknak akarták az óvodáskorú fiukat, aki imádta őket. Tanácstalan voltam. Az anya gyerekközpontú, liberális nevelési elveket vallott, ha a kisfiú nem volt álmos este, órákig olvasott neki mesét. Az apa precíz ember, poroszos nevelési elvekkel, ha nála aludt a fiú, este nyolckor villanyoltás volt. A pszichológus mindkettőjüket alkalmasnak találta a gyermeknevelésre. Évekig húzódó eljárás után az anyának ítéltem a gyereket. Csak egy apró különbséget találtam, ami alapján dönteni tudtam: az apa megszegett néhányat az anyával kötött megállapodásai közül, és eltitkolta, hogy beíratta egy speciális óvodai csoportba a gyereküket. Ez a nem korrekt viselkedés döntötte el az ügyet.

Tizenöt éve dolgozom bíróként, hajlamos vagyok otthon is gyorsan, határozottan dönteni. Ilyenkor a gyerekeim mindig rám szólnak: “Anya, nem a bíróságon vagy!”

Mit mond szakértőnk?

– Aki ilyen állásban dolgozik, annak valóban az a legjobb, ha a döntési szerepkört nem viszi haza. Otthon lazuljon el, ne dolgozzon, vezesse le a munkahelyi stresszt! Egyébként mindenkinek jó, ha hagyja, hogy a szerettei maguk határozzanak a saját dolgaikban.








Szalay Kriszta: Már akkor létrehoztam egy saját társulatot, amikor a Vígszínházhoz kerültem, és a családom mellett ez is erőt adott ahhoz, hogy vállaljam a szabadúszást
“Jól döntök, ha az ösztöneimre hallgatok”

– A főiskola elvégzése után egy évvel a Vígszínházhoz szerződtem. Ez volt életem egyik legrosszabb döntése – vallja be Szalay Kriszta, színművésznő. – Már a szerződés aláírásakor éreztem, hogy ez nem jó választás. Szakmailag kifejezetten rosszul éreztem ott magam. Hat évet töltöttem el a színháznál, és a végére fizikailag belebetegedtem. Tudtam már korábban is, hogy el kellene jönnöm, de egy ideig a gyerekek, a család, a fizetés miatt nem mondtam fel. Aztán végképp betelt a pohár, úgy éreztem: elég volt! Kezembe kellett vennem a sorsomat, mennem kellett, és nem érdekelt, hogy mi lesz azután.

Ahogy kiléptem a színháztól, rögtön kezdtem jobban érezni magam, lelkileg és fizikailag egyaránt. Szabadúszó lettem, jól döntöttem, ez az igazi utam. A legnehezebb helyzetekben is feltalálom magam, s ennek az az oka, hogy a magam ura lehetek. És még valami: annak idején, amikor a Vígbe szerződtem, az ösztöneim azt súgták, ezt nem lenne szabad. Azóta beigazolódott, ha nem hagyatkozom az ösztöneimre, akkor rosszul döntök, hibázom. Ha viszont hallgatok rájuk, többnyire jól határozom. Azt is megtanultam, hogy egy-egy rossz döntés esetén nem másokat, nem a környezetemet, hanem csakis saját magamat kell okolnom.

Hogyan látja a pszichiáter?

– Én is hiszek a női megérzésben, de azt is tudnunk kell, hogy az érzéseink erősen befolyásolnak minket! Hiszen, ha valaminek úgy állunk neki, hogy ez “nem a mi utunk”, s biztosan nem fog sikerülni, akkor tényleg nem is fog…

“Kiszolgáltattam magam”

– Szerettem! – mondja, és a távolba mered. Ilona ápolt, csinos nő, kisírt szemmel, társtalanul. Három hónap ismeretség után összeköltöztek Tamás lakásában, mert a férfi így akarta, aztán azt is kérte, hogy hagyja ott az állását – és ő megtette. Örült, hogy a válása után végre újra szeretik, és kényeztetik. Aztán Tamás tavasszal közölte, hogy tönkrement a vállalkozása, és várakozón nézett a nőre. Ilona segíteni akart a szerelmén.

– Eladtam a lakásomat, a pénzt pedig odaadtam, hogy tegye be a vállalkozásába. Kiszolgáltattam magam, de nem bántam, mert azt gondoltam, erős a kapcsolatunk, és nem volt kérdés, hogy segítsek-e rajta – meséli a nő. A történet ettől kezdve úgy alakult, ahogy csak filmekben látjuk. A férfi nem adott papírt a kölcsönről, azonban három hónappal később kitette a nőt a lakásából. Vége, nem illünk össze – mondta neki.

Ilona most a fiánál lakik, állást keres, és nem tudja, talpra áll-e még. Negyvenkilenc éves. Utólag úgy látja, egy rossz döntéssel tönkretette az egész életét.

Mi a pszichiáter javaslata hasonló helyzetekre?

– Ha az ember szerelmes, akkor egy saját maga által kivetített ideált lát a másikban, és ebben a felfokozott érzelmi állapotban – ahogy Ilona példája is mutatja – nem tanácsos gyors döntéseket hozni. Kell egy-másfél év, hogy az igazi embert ismerjük meg a párunkban! De a rózsaszín ködben is van néhány objektív szempont, amely alapján ítélhetünk. Kérdezzünk rá az előző kapcsolataira, azok miért szakadtak meg, illetve arra, milyen a férfi kapcsolata az édesanyjával. Nézzük meg, hogyan viselkedik szerelmünk a társadalmilag alatta állókkal, mert hossz távon ez várhat ránk is!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top