“Hogy mi történt, és miért, arról nem beszélnék most. Viszont van egy tündéri, hároméves lányunk, Zsóka, aki most kezdte a bölcsödét. Abban kérnénk a tanácsát, hogyan tudnánk minden értelemben zökkenőmentessé tenni Zsóka számára szülei szétválását. A férjemmel való emberi kapcsolatunk talán valamilyen garanciát biztosíthat nekünk, hogy ne egymással marakodjunk, harcoljunk, hanem valóban tudjunk arra összpontosítani, hogy Zsóka minél kisebb lelki sérüléseket kapjon. Ha készen állunk erre, mit kellene tennünk, és hogyan?”
Dr. Vekerdy Tamás válasza:
Amit ír, az jó alapot ad annak a feltételezésére, hogy szétköltözésük, különválásuk netán elválásuk afféle “jó válás lehet. Persze, sokan ellene vetik, hogy jó válás legalábbis a gyerek szempontjából nincs, nem lehet. Mégis éppen azt a fajta szétválást szokták így nevezni egyes szakemberek, amelyikről maga is ír, amelyikben nem tombolnak vagy már nem tombolnak egymást és magunkat pusztító indulatok, melyek aztán a gyerek sorsát is sokkal jobban megnehezítik, mint ahogy ezt a különválás ténye önmagában tenné. (Persze, ha személyesen beszélgetnénk, mindenképpen rá kellene kérdeznem arra, amit levelében boldogtalanságnak nevez, és lehet, hogy azt kellene ajánlanom, hogy ha meg is valósítják szétköltözésüket, keressenek fel egy olyan szakembert, pszichológust, aki a párkapcsolatokkal vagy családterápiával, vagy akár egyéni terápiával foglalkozik. Annak viszont mindenképpen örülniük kell, hogy az anyagiakért nem indul háború maguk között.)
De most már lássuk, hogy mit is lehetne tenni?
Hát először is “megmondani, nyílttá tenni a dolgokat, semmit sem leplezni a gyerek előtt. Hogyan? Például: “Mi is szerettük volna, ha mindig így együtt lakunk, de most nekünk, felnőtteknek ez nem megy. Néha veszekszünk (ha így van), idegesítjük egymást, más barátaink vannak, inkább azokkal szeretnénk együtt lenni, stb. … Ez persze, csak egy kiagyalt szöveg, hiszen nem ismerem a körülményeket, de mindenképpen azt kell mondanunk, ami a valóság.
Ami a fontos az ilyen megfogalmazásokban, hogy minél képszerűbben megragadható konkrétumot mondjunk. “Mi is szerettük volna, ha mindig így együtt lakunk… ez talán még egy hároméves gyerek számára is jól elképzelhető. Eddig együtt laktunk, itt, most apa máshol fog lakni, vagy mindnyájan máshol fogunk lakni két kisebb lakásban… Az is fontos, hogy a gyerek azt érzékelje, hogy mi sem örülünk ennek, mi sem így terveztük, de egyszerűen így alakult, és ezt most, bár nem jó, és nehéz, mindnyájunknak ki kell bírni.
Aztán kell, hogy legyen ennek a “megmondás-nak egy második része, amelyikben azt érzékeltetjük, hogy mind a ketten azt akarjuk, hogy neki, a gyereknek minél jobb legyen, és ezt így meg így képzeljük el. Nem kell feltétlenül választ várnunk ezeknél a beszélgetéseknél, nem kell megijednünk, ha a gyerek sírva fakad, újra és újra válaszolnunk kell, ha kérdez, és ha nem kérdez semmit, nekünk magunktól kell utalnunk a dologra, ha valami újabb történés, esemény előtt állunk.
Míg egyfelől arra is biztatjuk, hogy szóljon, hogy ez akkor így jó lesz-e, de: mi döntsünk! Ne terheljük rá a döntést! Ő pillanatnyi érzelmeinek, állapotainak van kiszolgáltatva, és még inkább az éppen vele beszélő érzelmeinek, vagy éppenséggel képzeteinek. Nem hivatkozhatunk a gyerek “döntésére ebben az életkorban!
Hogyan szerveződjön az élet?
Az én felfogásom szerint ebben az életkorban de még később is a gyerek számára feltétlenül szükség van egy stabil, állandó lakóhelyre, valamelyik szülőnél. A másik szülőnél pedig, ha lehet, legyen ágya, (netán szobácskája), fogkeféje, pizsamája
Járjon viszonylag szabadon a szétköltözött szülők lakásai között (ez valójában csak nagyobb korában, kamasz kora felé haladva valósulhat meg), de tudja, hogy melyik az ő lakása.
(De persze, legalább zárójelben el kell mondanom, hogy vannak az enyémtől eltérő felfogások is, melyek jó megoldásnak tartják az egy hónapig itt, egy hónapig ott rendszert. Én ilyen kis korban különösen erre határozott nemet mondok.)
Melyik szülőnél legyen a gyerek?
A távolból bár hitem szerint nem vagyok elfogult általában az anyát jelölném meg, és minél kisebb a gyerek annál inkább. (És ez a lányokra fokozottan vonatkozik.)
Nagyszerű volna, ha a szülők kellő rugalmassággal és tapintattal tudnának bánni egymás és a maguk idejével. Egyik fél sem ragaszkodna bizonyos időpontokhoz bár jó, ha van kialakult ritmusa a gyerek és szülei életének , tudnak változtatni, egymásnak engedni. Az egyik legrettenetesebb dolog a rossz válások láthatási gyakorlatában, hogy a szülők egymást bosszantják az időpontok kényszerű betartásával, betartatásával (“ha most nem vitted el, a jövő hétvégén nem viheted el stb.), vagy azzal, hogy ha egyik szülőnek szüksége lenne a másik segítségére, akkor biztos, hogy nem ér rá, viszont olyankor mindenképpen ragaszkodik a maga idejéhez, amikor a másik időpontcserét szeretne. Mindez nagyon rossz a gyereknek. Ellenkezőleg kellene eljárniuk, segíteniük kellene egymást. Ez jó atmoszférát teremt, ebben a légkörben ők is jobban fogják érezni magukat, és sokkal könnyebb lesz az életük, és a gyereknek is ez lesz jó.
