Igyekszünk megõrizni a szerelmet

Minap a mobilján hívtam. Időpontot szerettem volna megbeszélni vele, ám nagyon udvariasan arra kért, hogy beszéljünk inkább holnap. Elnézést, de pillanatokon belül színpadra kell lépnie. Éppen premierje van… Másnap megkérdeztem: hogyhogy nem rivallt rám? Hogyhogy ő kért még elnézést? – Mert maga is kedves volt hozzám – felelte, végtelen egyszerűséggel. Amikor viszont találkoztunk az előadás előtt a Vígszínházban, feszültnek láttam. Készséges volt, udvarias, kedves, tisztességesen válaszolt is csenevész kérdéseimre, de érződött rajta, hogy nincs egészen jelen. Mondta, sok okból nem úgy sikerült a premier, mint szerette volna. Ez hathatott így rá? Vagy a hirtelen frontbetörés? Esetleg más? Kértem, főként indiszponáltságom miatt, hogy üljünk le még egyszer. Ajánlotta, hogy ugyanitt, másnap este, A padlás után.

Most, egy nap elteltével, egy pajkos kislány köszön rám a színház folyosóján. Aztán megy is be az öltözőbe. Kisvártatva kijön az öltöztetőnő, kezében a gyönyörű copf. Szomorúan nézek utána. Rövidesen jön Erika is. Piros nadrág, fehér blúz, piros-fehér kabát. Élénk rúzs, halvány smink, most különösen ragyognak a szemei. Nagyon feldobott, és ez engem is magával ragad. Mennyi arca, színe, hangulata van! Leülünk a társalgóban. Érdeklődik, hogyan merült fel egyáltalán a neve, amikor nem játszik egyetlen sorozatban sem, nem állandó szereplője vetélkedőknek, nincs magas protektora, nem csinál semmi különlegességet a szabadidejében, nem harsog magánéleti botrányairól a média? Él, dolgozik, esténként többnyire játszik, napközben többnyire a gyerekével van, időnként ugyan kotyvaszt valami ételféleséget, de olyan csatorna nincs a földkerekségen, amelyik ez alapján neki műsort indítana. Elmakogom, hogy egyszerűen csak szeretjük, nagyra tartjuk, és hisszük, hogy sokan vannak így vele… Kétkedve néz: elég ennyi? Éledni kezd bennem a kisördög.

A padlás előadásán, partnere Csere Antal

– De miért nem talál akkor ki valamit magának, amitől rögtön érdekessé válik? Hogy hupilila hajat hord, ufókutatással foglalkozik, vagy valami ilyesmit? Amit megtesz jó néhány pályatársa, akik még akár zseniális színészek is.

– Persze, tudom… Sőt, abszolút imádom is őket ezekkel az extráikkal együtt, meg anélkül. Ahogy egy Eszenyi Enikő, aki valóban fantasztikus színésznő, be tud vonulni valahova, vagy a csodálatos Hernádi Judit tud nyilatkozni! Élmény! Tehát semmi fenntartásom az ilyesmivel szemben, csupán én képtelen vagyok rá. Az én belső késztetéseim jó ideje nem arra irányulnak, hogy miként lehetne feltűnni, hanem, hogy miként tudnék minél inkább észrevétlen maradni.

Kisfiával, Márk-Ivánnal

– Mit jelent az, hogy jó ideje?

– Még az óvodában vagy az általános iskolában az a közösség és a tanárok alapvető törekvése, hogy építsen, kiteljesítsen, segítse kibontakoztatni az egyéniséget. Addig szinte lubickoltam. Szerettem a középpontban lenni, szerettem vinni magammal a többieket. Sistergő, nyughatatlan, önfeledt kislány voltam. Akkor történt a törés, amikor gimnazista lettem. Elevenségem nem egyezett a régi, poros, külvárosi gimnázium szellemével, és egyre több kínos élmény ért. Egyre többet reguláztak, egyre többször kerültem megalázó helyzetekbe. Hogy sok vagyok. Ez ellen csak azzal tudtam védekezni, magamat, méltóságomat védeni, hogy igyekszem minél inkább észrevétlen maradni, meghúzni magamat. Elkezdtem figyelni magamra. Ez azóta is tart. Folytonosan működik valamilyen belső kontroll, amely még az ösztönös megnyilvánulásaimat is rendre megszűri. Képzelje, milyen problémákba ütköznék, ha megpróbálnék magamra bármit is kívülről felaggatni!

Igyekszünk megőrizni a szerelmet – II. rész >>