Szerelem elõször – és utoljára

– Egy ismerősömhöz jártunk föl 1956 októberének utolsó napjaitól – kezdi a történetét barátnőm. – A házat, ahol laktunk, szétágyúzták az oroszok. A tanítás szünetelt, mégsem tölthettem minden időmet a szakszervezeti könyvtárban, ahová befogadtak minket.

Lacival a közös barátnőnél gabalyodtak egymásba. Ahogy meghalt a forradalom, virágba borult a szerelem, szépen lassan, mint akkoriban a dolgok mentek. Az érzelmek lángját csak szította, hogy a város nem éppen szerelmesek ideális találkahelye volt. A kijárási tilalom kijátszásáért például egyszer csaknem az életükkel fizettek – az orruk előtt lőttek agyon egy embert.

Szerelmük 1957 nyarán épp azon a napon teljesült be, amikor a család támaszát – egy idősebb férfirokont – súlyos baleset érte, és levágták a lábát. Hogy miért volt szüksége a családnak támaszra?

– Apámat néhány nappal korábban elvitte két bőrkabátos. “Köteles ügy”, mondta a megbízott ügyvéd, vagyis föl fogják akasztani (szerencsére nem akasztották). Abba az ájult délutánba toppant be anyám a kórház és a kötél hírével. Ha öt perccel korábban érkezik, megtudta volna, mit művelt ártatlan leánykája, és ezt a harmadik csapást talán már ki se bírta volna szegény. Őrületes volt a szerelem azokban a hetekben. Kinn a farkas, benn a bárány. A heves boldogság megegyezett a heves kétségbeeséssel.

A fiú aztán eltűnt évekre, jöttek más szerelmek. Majd ő lett a barátnőm második férje. De nem az utolsó.

Tóth Lívia

Magyar Júlia holland Rómeója

Gárcia Marquez regényeiből (például: Szerelem kolera idején) is tudjuk, milyen vágyfokozó erejű tud az lenni, ha a szerelemnek ezer akadálya van. (Akár a történelem, akár más.) Vannak szerelmek, amelyek eltörhetetlenné erősödnek, máskor viszont a kapcsolat megszakad, ha az érzés tovább is él még egy ideig.

A főiskolás Tóth Lívia egy óriási, szív alakú párnát szorongatva kezdi mesélni az első szerelme történetét.

– Tavaly nyáron egy étteremben dolgoztam a Balatonnál, ahová csak külföldiek jártak. Egy nyolcfős holland asztaltársasággal összebarátkoztam. Már egy ideje tetszett nekem az egyik srác, Uriah, szolidan szemezgettünk. Egyik nap nem jött le a többiekkel vacsorázni, viszont a barátja megkérdezte, van-e kedvem randizni Uriah-val. Neki nem volt hozzá mersze. Igent mondtam. Beszélgettünk, sétáltunk – még négy nap volt hátra a nyaralásukból.

– Amikor elutazott, címet és telefonszámot cseréltünk. Attól kezdve hatalmas összegeket költöttem telefonra. Uriah színész, többek között szerepel a legnépszerűbb holland sorozatban, ezért kevés ideje volt. Amikor csak tudott, jött Magyarországra. Máskor meg én utaztam hozzá Hollandiába, busszal. A családja közvetlen és kedves volt hozzám, szeretettel fogadtak. Beültem a színházi próbákra (érdekes a Rómeó és Júliát hollandul hallgatni), este táncolni jártunk.

A távkapcsolattal az a baj, hogy ha hiányzik a másik, nem olyan egyszerű átugrani hozzá, hogy megöleld. A telefon sajnos, nem elég ilyenkor. Hollandia nemcsak rettentő messze van, de nagyon drága is. Ha karácsonyra vagy a születésnapjára nem tudtam kimenni, az ajándék postaköltsége gyakran többe került, mint maga a meglepetés. Szinte minden csomagját későn kaptam meg, mindet felbontva, hátha kábítószer van benne. Ez a párna hónapokig állt a reptéren.

Sokáig tartott, mire mindketten beláttuk, hogy egyikünk sem tud a másik országába költözni, bármennyire szeretjük is egymást. Egy magyarul nem beszélő színésznek itt semmi esélye, de nekem sem volt nagy jövőm kinn. Ma már szinte egyáltalán nem keressük egymást. Ebből nem lehetett barátság, mert ezek az érzelmek másról szólnak.

Szerelem először – és utoljára – II. rész >>