 |
Hihetetlen változást jelentett számára, hogy elhoztuk a nevelőintézetből meséli Ferenc. Egész kenyeret még sosem látott, minden fűszert megnyalt a konyhában, örömmel, kíváncsian ismerkedett egy új világgal. Boldogság volt figyelni a fejlődését mindkettőnknek. Az iskolában kezdődtek a gondok, kiderült, hogy Robi diszlexiás és diszgráfiás, emiatt nagyon nehezen tanult. Majd a tanulási zavarai magatartási problémákhoz vezetettek ekkortól kezdve a nejem lemondott róla. Különbséget tett a két gyerek között, nem segítette az összeszoktatásukat, és Robi felzárkóztatását sem. Ultimátumot adott: vagy visszaadjuk a gyereket, vagy elválunk. Mivel a kicsit választottam, ő tizennégy év házasság után elköltözött a nagyobbik fiammal, aki a válás után fél évvel visszajött hozzám. Gyerektartást sosem kértem a volt nejemtől, a fiának vehetett, amit akart, miatta telefonon mi is tartottuk a kapcsolatot. Egyedülálló apaként egy tizennégy és egy kilencéves fiúval szembe kellett néznem a hétköznapok minden apró problémájával. Például, hogy akkor van köménymag a polcon, ha veszek, és tojást sem lehet mindig a szomszédból kérni. Főzni nagyon jól megtanultam, csak a sütés marad ki, így a süteményekre mindig ki voltunk éhezve.
Azt hittem, érzelmileg nem fog megrázni ez a “cserbenhagyás, de majdnem az egész gyomrom ráment. Aztán még jöttek a kamaszkori problémák. Vitáztunk, harcoltunk egymással bennem küzdött a szigorú apa és a szelíd anya, kicsit szerepzavaros állapot volt. Biztos követtem el hibákat, hiszen a felnőttek is hibázhatnak. De a lehetőségeimhez, a képességeimhez mérten igyekeztem a legjobbat adni a fiaimnak. Amikor megtudtam, hogy Róbert diszlexiás, elvégeztem egy felsőfokú gyógypedagógiai képzést, hogy otthon is segíthessek neki. Amikor kirepültek otthonról, beiratkoztam még egy iskolába: szociálpedagógus lettem. A lelkemből és választott szakmámból adódóan is, az önzetlenséget szerettem volna leginkább átadni nekik, de ez nem sikerült maximálisan. Zsolt felemlegeti néha, hogy neki kevesebb jutott, Robi felkarolása miatt. Vele is változó a kapcsolatunk, de ha bajban van, csak engem hív. Későn érő típus voltam én is. Ők ugyan már felnőttek úgy hiszem , van még idejük, hogy befogadják az én eszméimet. A gyerekeknek mindig jár még egy esély…
Bergendi Ferenc célja, hogy az arra rászoruló gyerekeknek barátságos, menedéket nyújtó lakásotthonokat hozzon létre egyet itthon, egyet Erdélyben. Ehhez nincsenek milliói, csak a saját, minimális tőkéje. Hogy tervét megvalósíthassa, egy jótékonysági koncertet szervez elsőként unokatestvéreit, a Bergendy Szalonzenekar tagjait kérné fel de további segítőket, támogatókat is keres.
(Aki szeretne segíteni, kérjük, jelentkezzen szerkesztőségünkben, Szigeti Hajninál, a 437-1576-os telefonszámon!)
Mi az aput választottuk! – II. rész >>
