Mese a csillagról

Talán abban bízott, itt talál majd valamit az ünnepből, amit hiába keresett egész nap – odabent.
A kis téren már állt a fenyő, két munkás létráról aggatta rá az esetlen nagy papírdobozokat. Elnézte őket, látta, egyre közelebb jutnak a csúcshoz, lassan már csak az aranyszínű csillag maradt a földön.

Este húst sütött, megvacsorázott, leszedte az asztalt, aztán a telefonhoz lépett.

– Sétálni? Ilyenkor? – hallotta a férfi értetlenkedő hangját. – Délután még azt mondtad, fáradt vagy, ne menjünk sehová.
– De …menjünk. Csak úgy egy kicsit… sétálni szeretnék. Veled.
– Nohát – kezdte a férfi már odakint a ház előtt, és kesztyűtlen kezét tréfásan az ő kabátja zsebébe dugta. – Amikor én a szüleimmel esti sétára mentem, az anyukám mindig mesélt nekem. Úgyhogy akkor mesélj.
– Egyszer volt, hol nem volt… – kezdte bizonytalanul, aztán eszébe jutott, miről is szóljon a mese. – Volt egyszer egy… csillag!

Igen, egy csillag. Nem tudni pontosan, milyen csillag is volt, talán a Göncöl szekér rúdjának közepe, vagy a Fiastyúk legkisebb csillaga, de az is lehet, hogy egy egészen más, különös csillag. Annyi biztos csupán, hogy csak advent idején jött ide le a Földre, kíváncsi volt, hogyan készülnek az emberek…
A férfi felnézett az égre, bólintott kicsit, és figyelt nagyon. A történet hosszan kanyargott. A csillag itt a földön benézett az ismerős házak ablakán, apránként megtudta mindenkiről, mire vágyik. Melyik gyerek akar éneklő babát kapni, legóvárat, rollert, távirányítós autót…





– Vagy autópályát… – sandított rá a férfi kisfiúsan.
–… vagy autópályát. – nevetett ő. A mesebeli csillag persze más kívánságokat is számon tartott. Tudta, ki vágyik igaz barátságra, gyerekre, értelmesebb munkára, arra, hogy a szerelme viszontszeresse, hogy ne haljon meg az édesapja, vagy legalább, hogy ne szenvedjen soká.

Amíg a csillag járt-kelt itt a földön, ők lépkedtek a sötét utcákon. A piactér melletti dombról macska surrant a lábuk elé, megijedt tőle, a férfi kivette a kezét a zsebéből és átfogta a vállát. Csak ők ketten jártak a kopogó macskaköveken, gondosan egymáshoz igazított lépéseik szinte fel sem borzolták a csendet. Néhány ablakban kis világító díszek ragyogtak, ahová lehetett, bekukucskáltak. Egy helyütt idős asszony egyengette hátát a cserépkályha falának támaszkodva. Néhol tudták is, kik laknak odabent, az ismerős kutyákat is elcsitították egy-egy rövid szóval.

– És az emberek tudták, hogy a csillag figyeli őket? – kérdezte a férfi a patika előtt.
Gondolkodott, aztán azt felelte, szerinte nem. Az emberek hiába tudják, hogy nem így kellene, sokszor csak arra figyelnek, amit a szemük elé tolnak, nem nagyon keresgélnek csillagok után.





– Persze nem mindenki –tette hozzá gyorsan. – Te meg én már tudjuk…
Már a postánál jártak, eléjük kúsztak a tér tompa fényei, megvilágítva a körül álló házakat.

– Nézzük meg a fát – húzta a tér közepe felé a férfit, rejtélyesen mosolyogva, ahogy az anyák szoktak, amikor különleges meglepetést tartogatnak.
A tér olyan volt, mintha régi képeslapra festették volna. Az ívelt karcsú lámpák sárga fénye és az ablakokból kiszűrődő világosság éppen csak végigcirógatta a magányosan álló nagy fenyő felső ágait. Épp csak azt az aranyszínű csillagot világította meg, ami a fa tetején, az ágak közé bújva ücsörgött.