Miért nem nõsülsz meg, édes fiam? – II. rész

Első a zene, utána jössz te! 

Kégli Gábor

– Én kerülöm az anorexiás, pénzmániás lányokat – szögezi le a huszonhat éves Kégli Gábor, akit – testalkata alapján – szeretnivaló mackónak tartanak a barátai. – Valószínűleg azért nem nősültem még meg, mert én mindent a zenélésnek rendelek alá. Csakhogy e szenvedélyemből még nem tudok megélni! Játszom több zenekarban – próbák, minősítő hangversenyek, bálok, bulik – szinte minden hétvégém foglalt. Egyébként pedig futok a pénzem után. Dolgoztam szakácsként, üzletkötőként, mindenféle munkát elvállaltam (elvállalok), hogy lehetővé tegyem magam számára a zenélést. Ezt kevesen viselik el… Hiszen a lányok többsége a kapcsolat minőségét a vacsorameghívásokban méri. Én viszont nem akarom a pénzt fontos szemponttá tenni a párválasztásban! Pedig csak egy kilencedik emeleti, lakótelepi lakásom van (anyukám is velem él ott), mégsem.

– Jelzem, a kortársai nagy része a fél lábát odaadná egy önálló, akár tizenkilencedik emeleti parányi lakásért is.

– Tudom, de én azt szoktam mondani, hogy mi, zenészek speciális “állatfaj” vagyunk. Valahogy másképp gondolkodunk, nagyobb a lelkünk, érzékenyebbek, érzelmesebbek vagyunk!

– De ön, érzékeny zenészként épp a muzsika oltárán áldozza fel a szerelmet. Hiszen egy percnyi szabadideje sincs.

– No, ez túlzás – nevet Gábor. – Az interneten ismerkedtem meg egy lánnyal. Ő nem zenész, mégis nagyon megértő. Számomra ez a legfontosabb! Tudomásul veszi a szenvedélyemet, nem agresszív, nem követelődzik. A legszebb esténk talán az volt, amikor vettem egy üveg pezsgőt, és felautóztunk a Citadellára. Hatalmasat (nagyon őszintén!) beszélgettünk, megiszogattuk a pezsgőt. Elhiszi, hogy ezerszer értékesebb volt ez az este, mint egy méregdrága, virágcsokros, pincéres vacsora?!

Szirmai Adrienn

Amerikai házasság

Szirmai Adrienn (huszonhárom éves): Az a bizonyos “I do”, avagy házasság amerikai módra. Bármennyire távolinak tűnik a szabadság hazája, azért sok minden “működik” hozzánk hasonlóan. Miért állítom ezt? Mert a McDaniel College diákjaként két évet töltettem a Maryland állambéli Westminsterben. Ettől még nem érzem magam bennfentesnek a témában, és távol álljon tőlem az általánosítás – ezt ott jól belém nevelték –, de azt azért tapasztaltam, hogy a házasság intézményének igenis van keresnivalója arrafelé. Természetesen a többség ott sem hagyja “veszni” a fiatalságát, így a buli, pia, csajok/pasik szlogen nem ismeretlen számukra. Ám ha rátalálnak az igazira, megadják a módját a lánykérésnek! Nem csak a két fiatal dönti el a dolgot – a szülőket kész tények és súlyos kiadások elé állítva –, hanem a fiú a leendő anyóstól és apóstól megkéri a szíve választottja kezét. Mondhat bárki bármit, ez számomra nem ciki, nem régimódi! És létezik egy jellegzetes fazonú, eljegyzési gyűrű is, ismertetőjele a rajta ékeskedő nagy méretű kő. Ha valakinek egy ilyen “megjelent” az ujján, a barátnők és irigyek számára megvolt a heti beszédtéma az iskolában… Az már csak hab a tortán, hogy a kisebb városok helyi újságjában az eljegyzések bejelentésére külön rovatot tartanak fenn.

Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy ott is – akárcsak itthon – a lányok tulajdonítanak mindennek nagyobb jelentőséget. A lánykérés után azonban évek telhetnek el az esküvőig. Mivel az amerikaiak mindent elég korán kezdenek, az eljegyzést gyakorta tartják nagyon fiatalon. Ez furcsa egy magyar számára. E sietős eljegyzést néha “bebiztosításnak” éreztem, hiszen sok esetben a felek máshova mennek továbbtanulni, vagy a fiú beáll katonának… Aztán ha a kapcsolat kiállja próbát, jöhet a lagzi!

Anyagi biztonság nélkül – a semmibe ugrasz

Kiszely Tamás

Benyomásom szerint a mai huszonévesek józanabbak, mint amilyenek a mai középgenerációhoz tartozó barátaim voltak (velem együtt) ebben az életkorban. Talán azért, mert a számunkra felfestett jövőkép jelentősen szűkebb, egyszerűbb, ám biztonságosabb volt? (Amúgy nem volt biztonságosabb…) Mert mi akkor nem tudtuk, mi a munkanélküliség? Lehet.

Mindenesetre az tény, hogy ámulva hallgattam a huszonnégy éves Kiszely Tamást, aki egy érett felnőtt komolyságával magyarázta, hogy nősülni, önálló életet kezdeni csak akkor szabad, ha a fiatal párnak már van lakása, és valamiféle egzisztenciája. – Én nem akarok a semmibe ugrani! – jelentette ki a fiú. – Épp ezért van pontos tervem a jövő évre! Egyrészt 2004-ben el akarok kezdeni egy főiskolát – tudom, kell még tanulnom –, másrészt jó tanárrá akarok válni abban a kisvárosban, ahol állás vár szeptembertől. És közalkalmazottként megpróbálok majd önálló lakáshoz jutni.

– A szerelem? – kérdezem, mert számomra mindez nagyon józanul hangzik. A jóképű fiú nevetve felel. – Anyuék nagyon örülnének már egy unokának, de most még más dolgom van. Tudnia kell, hogy én tizennégy évesen kerültem el a Makó környéki falumból – kollégista lettem Budapesten –, nagyon fiatalon jöttem rá, mi a felelősség. Teszel valamit, annak következménye van… Lányok? Vegyes a kép, de nem reménytelen. Volt már komoly kapcsolatom, de vége. A lány azt hiszem, megfojtott volna a szeretetével. Ez az egyik véglet… A másik pedig az, amikor tetszik egy lány – nőies, jó alakú –, de egy percig sem tud nyugton maradni, megőrül, ha nincs programunk. Ilyenkor az ember rájön, hogy neki nem az együttlét fontos – mi ketten, bárhol… –, hanem a “villogás” Én nem szeretem a túlzásokat! És abban biztos vagyok, hogy hűség és őszinteség nélkül semmit sem ér az egész… Amúgy a pesti lányok mások, mint a vidékiek, akik őriznek még valamit a hagyományos női szerepből…

– A pestiek is sokfélék.

– Oké! Ha van időm, találok partnert. De azt azért elmondom, hogy számomra furcsa, ha egy lány leszólít az utcán. Hízelgő, de… Szóval hadd kezdeményezzek én!

Nagy veszély az, hogy a férfiak (fiatalemberek) felőrlődnek az anyagi javak megszerzésében, közben nincs idejük, energiájuk arra, hogy tartalmas kapcsolatot alakítsanak ki. Aztán amikor elegük lesz a munkából, elmennek mondjuk, egy diszkóba vagy valamilyen más szórakozóhelyre. Ahol nincs mód beszélgetésre, sőt, arra sem, hogy észrevegyék a szép, kedves, de nem feltűnő lányokat. Tehát gyorsan kiválasztják a legcsinosabbnak látszót. Majd egy idő után leszűrik, hogy nincs is értékes fiatal nő… Pedig rengeteg a tanult, szép, tehetséges lány, csak őket (valószínűleg) nem a diszkókban lehet megtalálni.

Szántó Dániel

Érzelmi érettség és saját erő

– Szerintem a döntéshez, az igen kimondásához valamiféle érzelmi érettség kell, amit általában huszonöt éves korunk körül érünk el – mondja a huszonhárom esztendős Szántó Dániel, aki idén végzett egy amerikai egyetemen, és a korához képest nagyon komolyan gondolkodik. – Nekem semmi bajom a házasság intézményével, de azt azért hasznosnak tartom, ha az esküvő előtt egy ideig egy fedél alatt élünk. Van igazság a “lakva ismerjük meg egymást” szólásban. Én megtaláltam az igazit, és most módunk van arra, hogy összeköltözzünk. De számomra az is nagyon fontos, hogy valamit magunk is felmutassunk, hogy egzisztenciát teremtsünk! Mert én nem szeretem, ha a korombeliek beleülnek a készbe, és azzal megelégszenek…

A “másik part” keserűsége

Rövidesen “kicsordul” az a hatalmas dobozom, amelyben a társra vágyó, komoly, intelligens lányok leveleit őrizgetem… Melyikből idézzek? Tán a legújabból. “Nem tudom, hol élnek a rendes, normális férfiak – írta egy huszonöt esztendős, utolsó éves joghallgató, (a fényképéről egy karcsú, finom arcú lány mosolygott rám) –, több kapcsolatom volt már de még nem találtam meg a páromat. Pedig hiszek abban, hogy valahol létezik “a másik felem”, akivel boldog lehetek. De hol keressem? A szórakozóhelyeken a férfiak többsége részeg, ráadásul eszük ágában sincs udvarolni kedveskedni, általában már a második mondatukban arról érdeklődnek, hogy mikor lépünk le és bújunk ágyba. (Ezt a vágyukat még az iskolázottak is elég ordenáré módon vezetik elő.) A korombeli lányok többsége szinte mindenre kapható. Talán ezért lettek a fiúk ilyenek? Nem tudom. De azt tudom, hogy nem negyvenévesen akarok családot alapítani! Én csak egy rendes férfira vágyom, akivel még lehet beszélgetni, moziba, színházba járni, akivel élvezzük egymás társaságát, aki tiszteli a nőket, és nem tartja hülyeségnek az őszinteséget. Azért is nehéz rátalálni, mert ma mindenki bizalmatlan, falat von maga köré, azaz védekezik. Körülöttem is fal van (a csalódások miatt “építettem”), de nagyon szeretném, ha valaki lebontaná…”

A huszonévesek teljes szexuális szabadságban élnek, ám e szabadsághoz ritkán társul felelősségérzet. Közben jogosan mondogatják, hogy nemigen van módjuk a válogatásra, mert nincsen hely az ismerkedésre…Például ha ma, sok évvel a KISZ megszűnése után lehántjuk e szervezetről a politikát, akkor azt mondhatjuk, hogy kiváló lehetőségeket teremtett (vagy teremtetek, ahogy lehetett, a fedőneve alatt) a barátkozásra, párkeresésre. Kirándulások, táncos összejövetelek, kulturális programok, viták, filmklubok… A fiúk és lányok nemcsak a külsőségek alapján sodródtak egymás mellé, nagyobb szerepet kapott a közös érdeklődés. A társkereső irodáknak az a legfőbb bajuk, hogy túlságosan “kilóg a lóláb”: a férfiakat és nőket (fiúkat lányokat) kizárólag azért hozzák össze, hogy “párosodjanak”. Ettől még azok a férfiak is ódzkodnak, akik komoly kapcsolatra vágynak. Nem tudom “lekerekíteni a történetet”, nem mondhatjuk, hogy semmi baj… De azt azért leszögezhetjük, hogy a mai fiatalok sem rosszabbak, mint az eleik, csak kiforratlanabb (ám sokkal szabadabb) társadalmi viszonyok közepette keresik a párjukat.