Engedd, hogy segítsek!

Figyelni az igazi értékekre

– Én úgy nőttem fel, hogy ezt a gondolatot mindig szem előtt tartottam – kezdi Démusz Amanda, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója. – Volt kitől tanulnom: a nagymamám hetvenévesen, még ma is elsőként segít betolni egy ismeretlen lerobbant kocsiját!

Óbudán sétálunk egy lakótelepi ház felé, ott lakik Madocsai Kata, a tizenhárom éves Down-kóros kislány, akivel az Esernyő Alapítvány önkéntese, Amanda hetente egyszer foglalkozik. Kata súlyos szívbeteg, az állapota miatt nem járhat közösségbe, három testvére is későn jár haza, ezért keresett neki egy “barátot” a családja.

– Kata nagyon igényli a társaságot – folytatja Amanda, már a lakásban –, szereti, ha sokan vannak körülötte, csak azt nem fogadja el, akiben érzi a távolságtartást – néz rá kedvesen a kislányra, aki hirtelen mozdulattal gyengéden megsimogatja a vállát. – Általában átnézzük a leckéjét, ez a leendő szakmám miatt nekem is gyakorlás. Játszani is szoktunk, Kata verhetetlen Memoryban!

Démusz Amanda önkéntes, és kis pártfogoltja, Madocsai Kata babázás közben

Elő is szedik a játékot, és indul a kártyák kirakosgatása, a párok felkutatása, Amanda halkan beszél a kislányhoz. Türelmes, de számon kéri a feladat teljesítését, a szabályok betartását.

– Miért nem moziba mész a szabadidődben? – kérdezem.

– Moziba is megyek – válaszol mosolyogva Amanda –, de ezt értelmesebb elfoglaltságnak tartom. Ez nem teher, hiszen megismerek egy csodálatos kis embert, különös-szép belső világgal, nagyon jó humorérzékkel. Megtanít figyelni az igazi értékekre.

– Előfordul, hogy az önkéntesnek is elkélne a segítség?

– Másokhoz is járok, és ha rossz napom van, néha úgy érzem, nincs semmi értelme a munkámnak. Például, ha már nagyon sokadszorra veszünk át valamit, és még mindig nem megy. Viszont annál nagyobb öröm, amikor végre sikerül leírni egy új betűt, számot. Ilyenkor rájövök, hogy csak addig tudom ezt a munkát értékesen végezni, amíg van rá szívem-lelkem. Ha rutinná válik, ha elfásultam, már nem érdemes.

Kurucz Erika

“Ne ítélj el senkit azért, mert más!”

Egy fénykép a papír tetejére ragasztva. Kedves tekintetű, idősödő, fehér férfi. Mi az első benyomásod róla? Írd a lap aljára, majd hajts föl, és add tovább! A papír körbejár a teremben, pillanatnyi gondolkodás után mindenki lejegyez egy mondatot. Végül a tréning vezetője felolvassa a véleményeket, majd elkezd mesélni a képen látható az emberről, merthogy ő ismeri. Igazán. Beszélgetünk – a mellettem ülő fiatalokat sokszor ítélik el ránézésre, pusztán a származásuk miatt. Most ők is ezt tették, ismeretlenül ítéltek meg valakit. Van értelme? Vagy inkább hallgassuk, és ismerjük meg a másikat?

A “Kicsi Gesztenyék” ifjúsági program – a Mobilitás és a Maholnap Alapítvány támogatásával – idén január óta kéthetente szervez interkulturális tréningeket roma és nem roma fiatalok számára. Az összejövetelek híre szájról szájra terjed a tizenöt-huszonöt év közötti srácok körében.

– Ez az a hely, ahol felvállalhatják önmagukat – mondja Kurucz Erika, a program önkéntes vezetője. – Sokukban nagyon erős tagadás él a származásukkal kapcsolatban. Barna a bőröm, de nem vagyok roma! – mondják komolyan. Fél év után, az előítéletekről, a rasszizmusról, az idegen kultúrákról szóló beszélgetéseink során rájönnek, hogy a romaság nem negatív fogalom, hiszen minden attól függ, te milyen ember vagy.

Erika, a fiatal szociológus úgy érzi – önkéntes munkája során –, hogy tényleg új esélyekhez, motiváló élményekhez segítheti a fiatalokat.

– Pályázatok útján voltunk már drámatalálkozón Angliában, nemzetközi antirasszizmus konferencián Olaszországban. Mindegyik utazásért sokat kellett dolgoznunk, a gyerekeknek is. Legtöbbjük ezelőtt még nem nagyon hallott dicsérő szót, de nem is tartottak ki semmiben ilyen szorgalmasan, mint mondjuk, nálunk egy színdarab-összeállításban. Ezek az élmények óriási erővel hatnak. Én azt kapom „fizetségül” az önkéntes munkámért, hogy például a srácok nem hagyják ott az iskolát, ha nem jönnek ki a tanárokkal. Egyetemre jelentkeznek, mert tudják, milyen sokat ér a tanulás.

Erikának nem volt még utcai, rossz tapasztalata a romákkal, de megérti, hogy erről kérdezem. Hiszi, hogy lassan felnő egy olyan roma generáció, amely rácáfol az előítéletekre, de ehhez nekünk is esélyt kell adnunk.

– Eddig befelé forduló, alkalmazkodni nem tudó ember voltam – meséli Csipkés Sándor Ali, az egyik roma fiú –, de itt száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem.

– Többet érek – teszi hozzá Kovács Erika, egy másik fiatal a tréningről – Megtanultam, ne ítélj el senkit azért, mert más. Ítéld el akkor, ha nem önmaga! Én megpróbálom ehhez tartani magam, és ezt várom a külvilágtól is.

Engedd, hogy segítsek! – II. rész >>