Aktuális

Karácsonyi történeteink

A karácsonyban talán az a legszebb, hogy ad idõt arra is, amire nem nagyon érünk rá sem elõtte, sem utána. A beszélgetésre például. Ezúttal a Nõk Lapja munkatársai osztják meg veletek karácsonyi történeteiket.

Mindannyian őrzünk valamit elmúlt karácsonyaink hangulatából, legyen az generációkat kiszolgáló játék vagy megkopott fenyőfadísz. Ilyen mesélő tárgy Schäffer Erzsi bumfordi porcelánangyalkája, Nagy Emőke babaszobája, Hulej Emese „elolvadhatatlan” hóembere, Vig Gyuri matchboxpályája, Bus Isti mához kötődő gömbdísze. Nekem egy fénykép akadt a kezembe, amelyet újabban mindig odateszek a fa alá. Mementónak. Hogy a szeretet ünnepén emlékeztessen az esztelen gyűlölet ártatlan áldozataira.





New York, New York

Lassan harminc éve, hogy a férjem titokzatos arccal átnyújtott egy szalaggal átkötött, fenyőággal dekorált borítékot. Benne a nagy álmom: kétszemélyes repülőút New Yorkba. Pont ennyire futotta az első tévéfilmjének gázsijából. Kellett volna a pénz másra is, egyebek közt a háztartás gépesítésére. Bármilyen furcsa, nekünk még az úgynevezett frizsiderszocializmusban sem volt se hűtőszekrényünk, se mosógépünk. Viszont megkaptam ajándékba New Yorkot, irigyeltek is érte sokan. Megjegyzem, mire hazaértünk a felhőkarcolók országából, otthon várt Anyám ajándéka: egy örök életű szovjet frizsider, amelyet az oroszoktól vásárolt, potom kétezer forintért.

Soha ennél csodálatosabb karácsonyt! New York fényárban úszott, nagyputtonyos Mikulások járták a várost, angyalkának öltözött eladók repdestek az áruházakban. Karácsonyfát is kinéztünk magunknak, a World Trade Center halljában. Majdnem az égig ért, akár az ikertornyok. A Stille Nacht szólt a hangszórókból, behunyt szemmel suhantunk a világ leggyorsabb liftjén a tetőre, és elszédültem a látványtól. Innét, a magasból félelmetesen gyönyörű volt a város, kivilágított felhőkarcolóival, a mélyben kígyózó – egész picinek látszó – autók





végeláthatatlan oszlopaival. Ezt már nem látom soha többé. Ha ránézek a fotóra – állunk az egyik óriástorony karácsonyfája előtt –, összeszorul a szívem. Valami elmúlt. Örökre és visszahozhatatlanul. Egy egész világot temetett maga alá a lerombolt torony, amely annak a régi világnak az egyik csodája volt. Ám azon a békés karácsonyon még teljes pompájában ragyogott. Ha nem lenne ez a kép, azt hinném, hogy csak álmodtuk az egészet.

Vadas Zsuzsa






Ez itt gömbölyű

Karácsony előtt két nappal jártunk éppen. Az öcsémmel kényelmesen elterpeszkedtünk, és A birodalom visszavág című űroperettet néztük – immár hatszáznegyvenkettedszer –, közben pedig szalonnás pizzát nyeltünk, rágás nélkül.

A késő esti idillbe azonban belerondított, hogy egyre kutyábbul éreztem magam. Melegem lett, folyt rólam a víz, elkezdtem szédülni, Darth Vader hangja pedig olyanná vált, mintha kétmázsányi tatai brikett alól szólna. Tizenegy körül megmértem a lázam: 39,6 volt.

Így a karácsonyi előkészületekből nem tudtam kivenni a részem. Barátnőm, Finci intézett mindent. Míg én visszafogottan agonizáltam, és a papír zsebkendők szakítószilárdságát teszteltem, ő sütött és főzött, ajándékot csomagolt, szerzett fát, és feltűzdelte a szaloncukrokat, közben pedig arra is maradt ideje, hogy megpróbáljon felvidítani. Ennek a jegyében készítette el ezt a karácsonyi gömbdíszt, amelynek egy részére piros, alkoholos filccel felskiccelte a portrémat, hátuljára pedig az akkor, általa éppen használt becenevemet: Pitjucó. Ez négy éve lehetett, mert akkortájt hívott így. (Azóta voltam már Pitju, Busmanpityu, jelenleg viszont a Pupu névre hallgatok. Ez utóbbi olyan rövid, hogy idén akár a csúcsdíszre is ráfér.)

Bus István

Karácsonyi történeteink – II. rész >>

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top