Az én hóemberem
Ha az ember vékonyka, beteges, gyenge étvágyú kislány, nem ritka, hogy télidőben megbetegszik. Ez történt velem is négy-ötéves koromban. Igen ám, de akkor karácsonyra készülődtünk, az egész nagy család lerajzott már a nagymamáékhoz, ahol betegnek lenni egészen mást jelentett, mint Pesten, ahol egy kis torokfájással az ember egész hétre megúszhatta az óvodát. Ám az a kislány, aki én voltam, és akit a széltől is óvtak, még szánkózni sem mehetett ki, és bár az Alföldön nem olyan nagy élvezet a szánkózás, annál azért jobb, mint az ünnep sietségében rohanó felnőttek közt őgyelegni. Apukám és keresztapám megsajnáltak, gondoltak egyet, és mire a délutáni alvásból felébredtem, egy szép nagy hóembert építettek a kertben, az ablakkal szemben. Ott térdeltem a fotelben, néztem kifelé büszkén és boldogan, néztem a hóembert a szeme igazi szénből volt! és őket, ahogy kicsit izzadtan állnak a kavargó hóesésben. Nem tudom, kitartott-e az én hóemberem szentestéig, amikor már az angyalokat figyeltem térdepelve, de én nem felejtettem el azóta sem. Ahogy az angyalokat sem. Soha.
Hulej Emese
Babaszoba, babaház
A legszebb ajándékot négyéves koromban nagybátyámtól, Laci bácsitól kaptam: egy babaszobát. Minden darabját szekrényt, ágyat, asztalt, székeket maga készítette, felesége varrta a slingelt ágyneműt, és a “család (anya, apa, gyerekek) ruháit. A gyermekkori öröm íze New York-i ösztöndíjas koromban áradt szét minden porcikámban újra, amikor, karácsony előtt, egy játékáruházban megpillantottam a viktoriánus, méter magas babaházat nappalival, kandallóval, fürdőszobával, tetőtéri hálószobákkal. “Ez az! Ezt viszem haza a lányaimnak döntöttem, nyomban. Három óra múlva le is szállították, egy ízlésesen csomagolt, lapos dobozban. Majd frászt kaptam, amikor kiderült, hogy az elemes házat nekem kell összerakni. (Finoman szólva, nem a kézügyességemért szeretnek az enyéim…) De hajtott a kíváncsiság, vajon épp olyan gyönyörű lesz-e, mint az ott, a boltban. Hát letérdeltem a nappali szőnyegére, magam elé vettem a használati utasítást, és nekiláttam. Éjszaka lett, mire elkészültem, de ahogy kezdett körvonalazódni elegáns bája, a lányaim jártak az eszemben, istenem, hogy fognak örülni! Aztán már itthon, amikor csengetett az angyal, és ahogy szoktuk, egymás vállát átölelve énekeltünk, nem tudtam a szemem levenni két kicsi lányom arcocskájáról. Elbűvölten nézték a babaházat. Négyéves önmagamat láttam bennük, akit kézen kellett fogni, és odavinni a babaszobához, mert nem hitte el, hogy ez a sok gyönyörűség mind az övé.
Nagy Emőke
Az angyalka
A szememmel mindig az angyalkát kerestem. Mesélték, már akkor is ott volt a fa alatt, amikor az anyukám kislány volt. Túlélt háborút, költözködést, túlélt mindent. Állt hűségesen a karácsonyfa alatt, hátán, egy apró puttonyban parányi gyertyát tartott. Annyira kicsi gyertyát, hogy ma már nem is lehet ilyen csöpp gyertyát kapni. De ez nem baj. S az sem, hogy egyik szárnya vége csonka, hogy hosszú szoknyájának fodrán megkopott a festék. Ha gyerekkorom bumfordi porcelánangyalkáját meglátom karácsony estéjén, azt gondolom, minden rendben van. Majdnem minden rendben van ebben a rendetlen világban.
Schäffer Erzsébet
