 |
| Münz András |
Hanem most! Most belevágok. Ebben az induló 2004-es esztendőben ér ugyanis minket (engem) az a szerencse, hogy az Unió rendes tagjai lehetünk (lehetek). És valóban rendes tagjaid kívánunk lenni együtt s külön-külön. Ezt természetesen magamra is értem. A tudat felől csakúgy, mint a piszkos anyagiak oldaláról. Igen, jól tetszel érteni, a fizetésekről, még inkább a nyugdíjakról van szó. De menjünk sorjában!
Mindenekelőtt sietek leszögezni, hogy innen alulnézetből innen csak igazán nem látszik kristálytisztán, micsoda csoda dolgunk lesz. Pedig, ugye… Megeshet például, hogy reggel elindulunk az angyalföldi kínai piacra, és kora délután a bécsi Naschmarkton kötünk ki, egyszerűen azért, mert pocsékul tájékozódunk, Hegyeshalomnál meg elegendő lesz a személyit bemutatni, és a határőrök máris tisztelegnek. Ez jó, bárki bármit mond.
Igen, Felséges Unió, emlékszünk még azokra az időkre, amikor háromévente utazhattuk csak Nyugatra, akkor aztán kaptunk ötven dollárt, és májkrémen éltünk négy vidám hétig. (Voltak ugyan az egyenlők között egyenlőbbek, de ezt talán hagyjuk, mert még kiderülhet, nem sok minden változott e téren.)
A csoda dolgok sorát folytatván, itt ez a munkavállalási lehetőség is. Ha van jó szakmám, meg tudok egy-két (világ)nyelvet, előbb-utóbb bármelyik uniós országban vállalhatok munkát. Nagy dolog, nagyon nagy dolog, igaz, ez idehaza is így van, mármint hogy vállalhatok, csak éppen a munka nem vállal engem, Kérem is Őeuságodat, tennél talán ez ügyben valamit.
Másfelől természetesen tisztában vagyok azzal, hogy számos új regulát be kell majd tartanom: például régiólakó leszek, mert befellegzik a jó öreg vármegyéknek (néhány könnycseppet azért ugye, elmorzsolhatok értük), rákapok a szelektív szemétgyűjtésre, és ha időközben, álmomban egy vágóhidat vásárolnék, nos, annak olyan eukonformnak kell lenni, hogy ihaj! Aztán egyik-másik árucikknek, szolgáltatásnak megszűnik a nullakulcsos áfája (néhány szolid káromkodást azért ugye, megereszthetek félhangosan).
Tudom, persze, hogy tudom, Kedves Jó EU, hogy a dolgok ennél sokkal bonyolultabbak (lásd támogatási rendszered), hogy ami jó a fogyasztónak, az valószínűleg rossz a termelőnek, és viszont, hogy adott esetben marha jól járnak, akik sertéshúst esznek, de disznóságot kiáltanak azok, akiknek a marha a kedvence. És azt is kapiskálom, hogy ez a nullakulcsos áfaügy rossz ugyan nekem, ám adott esetben jó a költségvetésnek, s ettől aztán mindjárt jobb az én nemzetgazdasági tudatom, igaz, ezt a kalapom mellé tűzhetem a sarki üzletben.
Na már most, a lényeg. Folyvást magyarázzák nekem, hogy sok tekintetben föl kell zárkóznunk, de kérdezem, miért csak mi meg az árszínvonal zárkózzunk föl, és ha közelednek majd az EU-szinthez az árak, miért közelednek sokkalta lassabban a bérek. Rendben van, többekkel ellentétben én nem követelem az úgynevezett bérkonvergenciát, viszont az a harminc év, mire majd megvalósul, mégiscsak sok, különösen az egyszer használatos életem oldaláról nézve. És a nyugdíjakról még nem is beszéltem. Olvasni, az euró leghamarabb 2008-ban lesz nálunk fizetőeszköz, és akkor lehet csak igazán összemérni árakat, béreket. Meglehet hát, ezt a lépést nem kéne oly nagyon elkapkodni.
Amúgy biztosíthatlak, Drága Jó Unió, magam nem tartozom ama fanyalgók közé, akik szerint Európa leszakadó régió volna, és hogy hurrá, éppen időben értük el a Titanicot. Tudom, még mindig sokkal jobb odabenn lenni, mintha kinn maradtunk volna. Meggyőződésem, jó dolog, hogy belülről szidhatunk Téged (magunkat). Biztosíthatlak, megtesszük.
Azzal kezdtem, Kedves Jó EU, abban a szerencsében van részünk, hogy hamarost a kapun belül találjuk magunkat. Az utolsó szó jogán viszont hangot adok abbéli meggyőződésemnek is, hogy ezen okból nem csak mi vagyunk szerencsések. Értéket kapsz, nem holmi bóvlit.
Addig is, maradok megkülönböztetett, ám kicsinykét szorongó tisztelettel:
