Aktuális

Csepel felé, félúton

Rég voltam Csepelen. Volt idõ, amikor minden reggel fölszálltam a Boráros térrõl induló zöld vonatra, hatra kellett beérnem, mindig tömeg volt, és hajnal és nyár, és egy kékszemû fiút kerestem a második kocsi peronján.




Ha ott volt, nem bántam, hogy a felszállók odatapasztottak az ajtóhoz, néztük a Dunát, a Szabadkikötőben veszteglő uszályokat, Plézer István évődött velem, én büszkén hallgattam, ritkán válaszoltam, igyekeztem felnőtt nőként viselkedni – már ahogy akkoriban egy “felnőtt nőt” viselkedni gondoltam –, mert a kékszemű fiú “férfi” volt már, az én tizenhat évemmel szemben lehetett vagy huszonhat. Így mentem reggelenként a Kerékpárgyárba, és nem cseréltem volna senkivel. A diákmunka egy hónapig tartott. Plézer Istvánnak karácsonyra írtam egy lapot. Nagyon a szívemre vettem, hogy nem válaszolt.

A szalagon, ahová beosztottak, a láncon érkező félig kész biciklik állapotát négy mozdulattal segítettem előbbre. Jobb kezemben egy fakalapáccsal három erőteljes ütést mértem a kormányt rögzítő csapra. Gyors váltás, mindkét kezem hüvelyk- és mutatóujjával becsavartam a sárhányó két oldalát rögzítő csavarokat, végül egy tizenhatos csavarkulccsal meghúztam egy külső gyűrűt a kormánytengelyen. A bicikli az olajos láncon elúszott előlem, s jött a következő. Zaj volt, nehéz szag, nyolc negyvenötkor tizenöt percre megállt a szalag, aki akart, reggelizett, kettőkor volt fájront. Szerettem Csepelre járni.

– Ha harminc éve jönnél, majd nem szeretnél annyira – nyomkodta a térdét Margit néni, és letekerte a fáslit a lábáról. Olyankor odaugrottunk a helyére, a rossznyelvek mondták is, nincs baj azzal a fáslival, másnak is van, mégse tekergeti munka közben. De hát rossznyelvek mindig vannak, és ma már tudom, nem ők számítanak. Akkoriban meg egyáltalában nem törődtem velük. Margit néninek hittem, akinek már reggel fájt és dagadt volt a térde, és a harmincadik évet állta végig a Kerékpárgyárban. Mondhattak nekem az akkori elvtársak és mondhatnak a maiak, amit csak akarnak. S amit nem szégyellnek.

Vagy tíz évig színházat is csináltunk Csepelen. Utcaszínházat a Csillagtelepen. Sírós-nevetős komédiát játszottunk a piacon, a játszótereken, a gyáróriás bejárata előtt. Lavórokkal, hokedlikkel felszerelkezve, keménykalapban, csíkos harisnyában, csörgős bohócsipkában. Az emberek tátották a szájukat, nevettek, s egész biztos, hogy otthon megemlegették, na, hallod, komédiások voltak a piacon! S biztos voltak olyanok is, akik arra gondoltak, amit a komédiások el akartak mesélni a tekintetes publikumnak, hogy hé, hogyan élünk, mi itt…?! S ha arra gondoltak, hát talán el is méláztak fölötte.

Amikor még nem fájt a derekam, s kétpárevezősben eveztem boldogan, evezősbálon is voltam Csepelen. A helyiek egyesületében, a Csepelben barátok lapátoltak, Pucu, Alkay Gyuri, és más jókötésű fiúk húztak a négyesben, és akkor még táncolni is szerettek, még a dobogós bajnokok is, nem tudom, ma hogy vannak ezzel az utódok.

Szóval, szerettem Csepelre járni. És most, nemrég, amikor egy szeles decemberi napon egy könyvesboltba hívtak – mennyi kedves ember volt ott is –, nosztalgiáztam. Elmentem a kettes villamossal a Boráros térig, ott felszálltam a hévre. Még kevesen voltak. Kint ólmos felhők. Az üléseken sötét színekbe öltözött emberek. Egy idős asszony, nem, nem hölgy, viseltes dzsekiben, cicanadrágban, ölében egy oldalt kilyuggatott papírdoboz. Macskát visz. Gondolom kiscicát, vékonyan, sírósan miákol. Szemben vele borvirágos arcú férfi. Bedugja az ujját a dobozba, játszik, cicceget. Az asszony kifelé fordul. – Hagyja békén az állatot! – szól rá.
– Nem eszem meg! – mondja a férfi, és kinéz az ablakon.

Ekkor fekete kabátos, vastag fehér pulóveres, magas fiú jelenik meg. Sapkája a homlokába húzva, szinte süt alóla a fekete szeme. Mosolyog, rámutat velem szemben az ülésre. Mosolygok én is, magam alá húzom a lábam, helyet csinálok. Leül. Mosolyog. Erős a nézése, de nem erőszakos. Visszanézek, mosolygok én is. Aztán muszáj elkapnom a szemem, jobbra nézek, balra nézek, vissza rá, még mindig ugyanúgy néz. Odahajolok.

– Mondjon valamit, ilyen hosszan nem lehet szótlanul derülni…!
A mosolya ugyanaz, felém hajol.
– O…. O…. – hosszan, nehezen formálja a szavakat. – O…. olyan biztonságos a szeme – mondja.

Visszadől és néz nevető fényekkel a sapkája alól. Hallgatunk. Aztán kérdezek, ő bólogat, vagy a fejét rázza. És beszél is. Nehezen kezdi a mondatait. Néha hosszú másodpercekig erőlködik, hogy szó szülessen a gondolatból. Szépen beszél. Nézzük egymást mosolyogva. Eszembe jut egy kiváló pszichiáter, hipnózissal gyógyít. Mondom neki.

– S… S… Sok mindent próbáltam már – válaszolja derűsen.

A végállomástól elkísér a könyvesboltig. A mosoly ott ül kikezdhetetlenül az arcán. Amikor elköszön, a szavak megint késnek. Megrázza a fejét, búcsút int. Néhány méter után visszafordul. Mondaná, de nem megy. Állunk mind a ketten. Aztán megszólal.

– Viszlát! – mondja, és mosolyog.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése