– Tartják a kapcsolatot?
– Nemrég járt itthon, és megnézett a Luxemburg grófjában. Már nincs senkije az országban rajtam kívül, szerencsére rátaláltunk egymásra.
– Félelmetesek a rögtönzései, a Miniszter félrelép című sikerdarabban. A kollégák hogyan állják meg nevetés nélkül?
– Néha nehezen. Egyedül Kern Andrást nem lehet megnevettetni semmivel. Talán kétszer fordult elő, hogy elmosolyodott, nála már ez is nagy szó. Egyszer például nagy bajban voltam, mert nem jutott eszembe az a szó, hogy a függőhidak fesztávolsága. Kínomban kitaláltam a függőhidak perisztaltikáját, ami azt jelenti, hogy bélmozgás. Ettől még Andrásnak is megcsillant valami a szemében – nem nevette el magát –, és a szünetben megkérdezte: ezt meg honnét vettem? Díjazta. Egyébként én sem szoktam nevetni. Sőt, minél inkább nevet a közönség, annál komolyabb leszek. Pedig gyerekkoromban mindig csodálkoztam Latabáron, hogyan bírja ki röhögés nélkül, amikor olyan mulatságos dolgokat művel. Már értem. Az igazi élvezet az, ha az ember teljes komolysággal tud másokat megnevettetni.
– Régóta figyelem: az egyik szeme vidám, a másik szomorú. Bejön a színpadra, a nézők fuldokolnak a nevetéstől, maga pedig úgy nézi őket, mintha nem értené, min mulatnak ilyen jól. A drámai szerepeiben is átjön valami a chaplini kisember mulatságos-bánatos esendőségéből.
– Talán a legfontosabb filmjeimben is. Mint a Sose halunk meg, a Szamba, vagy a Csocsó. Abban is, amin éppen dolgozunk. Világszám – ez a címe – és ez is egy nagy utazás: eltelik benne közel hetven év. Kezdődik a múltszázad elején és a hetvenes éveken ér véget. A zöme azonban 1956. október 26. körül játszódik. Cirkuszban, vidéki színházakban, presszókban. Tragikomédia. Egyszerre komikus és szomorú. Ugyanolyan szeretne enni, mint a többi.
– Két bohóc a főszereplő. Az egyiket kitalálom, a másik ki lesz?
– Gáspár Sándor. A filmben kétpetéjű ikrek vagyunk, ő Dodó, én vagyok a Naftalin. A többi szerep is egytől-egyig isteni, és remek színészek játsszák: Tordy Géza, Bács Ferenc, Iglódi István, a műlovarnőt Györgyi Anna, a színházigazgatót Jiøi Menzel, a papánkat Bodrogi Gyula. Tőle vesszük át a stafétabotot. Kicsit családi film is, Pipitér szerepét Gáspár Sanyi kislánya nyerte el a próbafelvételen, ez már a második filmje lesz. Ha minden jól megy Ullman Mónika is együtt szerepel a fiával.
– A producer pedig Koltai Gábor, a fia.
– Neki ez lett a hivatása, és nekem is jó, ha van a családban egy komoly üzletember. Horváth Péter írta a filmet, és persze mi is dolgoztunk a forgatókönyvön Dés Lászlóval. A mostani már a tizennyolcadik változat. Márciusban kezdjük a forgatást Pesten és környékén, majd útra kelünk Szatmárnémetibe és Nyíregyházára.
– Elég sokat utazik mostanában. Nemrég Monte-Carlóban járt, mint a Monte-Carlo című vígjáték egyik főszereplője. A kaszinóban nem fogta el a kísértés?
– Arra céloz, hogy a kaszinózás volt a gyengém? Leszoktam róla. Magam sem tudom, hogyan. Örülök és hálás vagyok a sorsnak, hogy sikerült abbahagynom. Valaha sok pénzt elvertem, mert aki hosszútávon játszik, mindig veszít. A kísértéstől már csak azért sem kellett tartanunk, mert még a közelében sem forgathattunk. Itthon vettük fel a belső jeleneteket.
– Decemberben törzshelyén ünnepelte 60. születésnapját. Mit kívánt magának?
– Erőt. Igazából már csak az új filmem érdekel és a József Attila színház, ahol rám bízták a művészeti vezetést. Készülök a színház bemutatójára is, a címe: Egy hölgy a Maximból, zárójelben Osztrigás Mici. Önálló estemet, a Koltai Kabarét, a Komédium Színházban viszem tovább, az Operettszínházban pedig megy a Luxemburg grófja és imádom sir Bazil szerepét. Ez is egy nagy utazás. Kisgyerekként itt voltam életemben először színházban. Anyukám elvitt a Csárdáskirálynőre és az Állami Áruházra. Hatalmas élmény, hogy most ott játszhatom az egyik főszerepet. Közben a főiskolásoknak is rendezem az Én és a kisöcsémet.
– Nem említette az unokáját.
– Danit? Az egy tünemény. Tizennyolc hónapos, és már tudja, hogy ki vagyok.
– Nagypapának szólítja?
– Ott még nem tart. Annyit mond csak, hogy Óa, mert egy óra alatt tartottam és azt ki tudja mondani. Ahányszor telefonálok, odaadják neki a telefont azzal, hogy a nagypapa. Mire beleszól: Óa.
– A végén még rajtamarad ez a név.
– Lehet. Nem bánom. Akkor most megmondom, hogy mit kívánok. Azt, hogy egyszer nagy utazásokat tehessek az unokámmal.
