Mozarttal minden megváltozott – II. rész

– Erről nem szeretnék beszélni… Volt idő, amikor úgy gondoltam, miért ne beszélhetnék erről is nyíltan, hiszen része az életemnek, ám rájöttem, hogy nem tud annyira tapintatosan, óvatosan fogalmazni az ember, hogy az esetleg ne sértse más érzékenységét, ne szítson évek múltán is indulatokat.

Dolhai Attilával (Rómeó és Júlia)

– Megviselte a válás?

– A vajúdás viselt meg. Amikor aztán beláttuk, hogy nem megy, minden leegyszerűsödött. Hétfőn elköltöztem, csütörtökön pedig már össze is költöztünk Zolival. Tudja, azzal az úrral, akivel a múltkor már együtt látott…

(Ó, igen. Pár hónapja egy Nagymező utcai kávéház galériáján beszélgettünk, amikor egyszer csak egy határozott fellépésű, ám nagyon kedves fiatalember jelent meg. Kocsikulcsot hozott, és odaadta Dórának. Néhány szót váltottak, gondolom, a parkolással lehettek valami problémák, aztán szájra adott puszival váltak el. Minden hajszoltsága dacára volt valami intim-heves diákosság a jelenetben. Bensőséges, mégis kihívó. Formális, mégis belülről fakadó. Villanások, mégis úgy éreztem, hogy nagyon intenzív, nagyon különös, békés és szenvedélyes lehet ez a kapcsolat.)

– Amióta együtt élünk – folytatja –, azóta sok minden megváltozott, letisztult bennem. Alapvetően nyugodtnak érzem magamat. Nagyjából ismét helyükre kerültek a dolgok. Mint kiskoromban. Otthon.

– Az nem volt nyomasztó, hogy a szülei híres emberek?

– Odahaza ugyanúgy éltünk, mint bármely más család. Amikor időnként vitatkoztunk, abban nem mutatkozott semmi híresemberség… Se mosogatás közben, se amikor kerestük az ágy alatt a papucsot… Az iskolában azért kezeltek másként, mert nagy szám volt, és zavart egynémely tanárt, hogy mindenről van véleményem. Később magántanuló lettem.

– Miért?

– Nehezen viseltem a fölösleges kötöttségeket. Később pedig, amikor elkezdtem dolgozni, egyre nehezebben tudtuk összehozni a kettőt.

– A dolgozni azt jelenti, hogy szerepelni? Miért nem azt mondja, hogy játszani?

– Végül is, mondhattam volna… De az igazság az, hogy rövid ideig volt számomra a szereplés pusztán játék. Az első fellépés, a Nyomorultak, az volt. Elénekeltem két szép dalt, a közönség tapsolt, mivel, ha egy tizenegy éves kislány kitotyog, és nem különösebben hamis, akkor a közönség mindig tapsol. Az első lemez is játék volt. Szandi után kellett egy másik tinisztár… De amikor utána hónapokon keresztül kellett járnom az országot ezzel, és hetente ugyanazt, ugyanúgy, ugyanabban a sorrendben elénekelni, az már munka volt.

– Tudta, hogy tehetséges?

– Ma sem tudom… Azt gondolom, hogy külön-külön kimagaslóan tehetséges egyetlen területen sem vagyok. Táncolni tanultam, azt technikailag is elég jó szinten tudok. Akik szeretik, azt mondják, kellemes hangom van, és az elmúlt pár évben Kővári Judit tanárnőnél – szerénytelenség nélkül mondhatom – megtanultam énekelni, és prózai szerepben sem buktam még meg, de külön-külön egyik ágazatban sem kerülhetnék a Guinness Rekordok könyvébe. Talán az az előnyöm, hogy a három így nagyjából összejön, és ez alkalmassá tesz sokféle feladat megoldására… Talán jó pillanataimban képes vagyok valamit hozzáadni…

– Elképesztő, hogy ennyire reálisan, sőt, a valóságnál jóval rezignáltabban látja önmagát…

– Ezt is a szüleimnek köszönhetem. Ők mindig őszinték, igényesek voltak velem, és arra neveltek, hogy két lábbal a földön járjak.

– Ettől ez a korát szinte megelőző bölcsesség…

– Jó lenne hinni, ám tartok tőle, hogy inkább csak érettebb vagyok a koromnál… Az egyedüli gyerekeknél ez elég gyakori… Emellett a színházban mindig idősebbek között éltem, felnőtt társaság vett körül. Aztán, amint jöttek egymás után a szerepek, arra is rá kellett döbbenem, ez a pálya nem csak annyi, hogy bájosan eléneklek két szép dalt, és sikerem lesz. A sikerért dolgozni, olykor harcolni kell.

– Tud harcolni?

– Ha van konkrét cél, akkor körömszakadtamig.

– Mennyire képes az őszinteségre?

– Jaj! Túlzottan!

– Ez mit jelent?

– Hogy minden, amit érzek, gondolok, az a homlokomra van írva. Nem mondhatom tapintatból vagy udvariasságból valami rosszra, hogy jó, vagy akárcsak megfelelő, mert minden gesztusomból lerí, hogy sumákolok, és még nagyobb a sértődés.

– Ez, gondolom, nem teszi könnyebbé az életét…

– Hát nem… Sok baj, és kellemetlenség adódik ebből, ugyanakkor rengeteg előnnyel is jár. Nem kell fölösleges köröket tennem, bizonygatnom, magyarázkodnom. Rám néznek, és mindent látnak.
Tényleg! Ránézek, és valóban mindent látok. Búcsúzom, megyek…