Aktuális

Ne parázz, Lujza!

A hely kicsit zsúfolt, de barátságos. Az asztalok feletti lágy fényû lámpák finoman elnagyolják a vendégek vonásait, hirtelenjében úgy érzem magam, mint egy füstös, bolondos, római kávéházban.




Nem is rossz – gondolom elégedetten, míg kicsomagolom magam a kabátomból és a pulóverrendszereimből, közben örömmel fedezem fel, hogy a pincér által javasolt asztal tőszomszédságában mennyeinek tűnő pizzákat, és hatemeletes salátakölteményeket fogyaszt két férfi. Éhes vagyok, enni fogok, és nem várom meg a rendeléssel a kedvenc barátnémat, mert ő már a születésekor is késett (csak a negyvenegyedik héten kegyeskedett világra jönni). Felhőtlen jókedvem addig tart, amíg meg nem hallom a szomszéd asztalnál étkező férfiú öblös hangját. Az arcát nem látom, mert a hátam mögött ül, és ahhoz, hogy alaposan felmérhessem, meg kellene fordulnom. De hát “úrinő” nem forog férfihangok után! Fülelek. Pontosabban nem is fülelek, csak egyszerűen hallok (mert nem vagyok süket). Olyan jól hallok, hogy hirtelenjében nincs kedvem enni, beérem egy ásványvízzel…

– Nem tudod elképzelni, milyen gusztustalan lett a Jani felesége! – dörgi a hang. – Még kabátban is dagadtnak látszik! Pedig már legalább hat hónapja szült! De az a tehén nem képes lefogyni! Haj, szerencsétlen, hülye Jani! Hajt, mint egy barom, hordja haza a zsozsót, a felesége meg otthon mereszti a seggét, közben kábítja: nézd, aranyom, milyen gyönyörű a mi kisfiunk! Undorító női dumák! Az az állat meg elkábul… És ez még mind semmi! – szívja meg az orrát étteremszerte zengőn, ám mielőtt folytatná, nem bírom tovább – tudom, a nagyikám felháborodva legyint az égi kávéházban, “hiába neveltem kulturált viselkedésre ezt a gyereket” –, megfordulok, hogy alaposan megvizsgáljam.

A látvány lenyűgöz. Száz-százhúsz kilóra saccolom a lassan fogyó kismamák szidalmazóját… Olyan hatalmas a tokája, hogy kitüremkedik az ing és zakó közötti szűk résen, és önálló – táncoló-remegő – életet él. Hordónyi hasát épp szellőzteti a bőséges ebéd után. Kigombolt zakó, az ingről a pocakközepi gomb hiányzik, ahonnan rengeteg háj törekedne a szabad levegőre… (egy igazi férfi nem hord atlétát télvíz idején sem). A lábát nem látom, de fehér frottírzoknit érzek az öltöny alatt…
Olyan hatást gyakorol rám, hogy a fülem is bedugul. Már nem akarom hallani (mégis hallom), hogy távoztában még böfög egy embereset, majd magabiztosan veri hátba a barátját: öcsi, tanuld meg az öregebbtől, ha gyereket csinálsz, egész életedben rabszolga leszel!

*

Az idei első hó hatalmas sokk Budapesten. Gonoszul csúszik az út, koccanások, csattanások, törnek az autók, mintha üvegből lennének. Megúsztam a reggelt, egyetlen száguldó őrülttel sem akadtam össze, ez a délutáni út talán már kellemes lesz – gondolom bizakodva, amikor az év első munkanapján fagyott kézzel vakargatom a kocsimról a havat. Óbuda-Árpád híd-Zugló. Szép táv. Még sincs semmi baj a Thököly útig! Imádom Zuglót, de utálom a Thököly utat. Állandó a dugó, szüntelen a káosz, a születésemkor ugyanaz a kockakő boríthatta, mint most. Ötvennel araszolgatok a csúszós úton, amikor váratlanul – elképesztő sebességgel, vadul nyikorgó kerekekkel – elém vág egy hadihajó nagyságú Mercedes az egyik mellékutcából. Úgy ugrok a fékre, ahogy még soha, nyomom a dudát – nincs kedvem összetörni se magamat, se a Huba névre hallgató, hűséges Ibizámat –, és néhány centiméterre az őrülttől megállok.

A környezet szolidáris: a mellettem haladó taxis elismerően integet, a mögöttem araszoló Clio nemzetközi jelekkel adja a Mercedes vezetőjének tudtára, hogy nem tartja épelméjűnek, de ő még egy aprócska gesztussal sem jelzi, hogy bocsánat, elnézést kérek, köszönöm, hogy megállt… Sőt! Amikor a lámpánál beérem, integetni kezd, hogy tekerjem le én is az ablakot, majd röhögve ordítja felém: ne parázz, Lujza! És a következő percben legalább nyolcvannal kilő.

Olyan méregbe gurulok, én, a Lujza, hogy befordulok egy néptelen mellékutcába, és megállok. Rendben van, új nevet kaptam, de mi az, hogy ne parázz?? Aztán lassan felrémlik bennem, hogy a lányomtól hallottam már ezt a kifejezést: “X tanár beparázott”… Igen-igen, ez az új ige – én beparázok, te beparázol – valami olyasmit jelent, hogy mérgelődni, haragudni, hőbörögni, dühöngeni, dilizni. Ám a drága szabadidőruhába csomagolt bunkó legalább ötvenéves volt! Akkor miért játssza a fiatalt, miért ordítozik a kamaszok nyelvén?

– Anyci, morcos vagy, történt valami? – néz rám otthon aggódva a tini lányom.

– Először is, vedd tudomásul, hogy nem vagyok anyci, hanem Lujzi! És azt is vedd tudomásul, hogy mostanáig rosszul neveltelek! Ne meregesd a nagy kék szemedet – folytatom elszántan –, inkább figyelj! Te is csak nőnek, parázó Lujzának születtél, mint én! És nekünk az a legfőbb feladatunk, hogy fenntartás nélkül leboruljunk a teremtés koronáinak gátlástalansága, örök fiatalsága és lóereje előtt…

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top