Így kezdődik a kapcsolat Sophie és Melanie között, ami néhány hónap múlva alkalmankénti otthoni gyerekfelügyelettel, majd az iskola első osztályában iskolai kísérettel folytatódik. És ebben az iskolai évben Melanie számára meghökkentő dolgok derülnek ki. Például: kiderül, hogy Sophie, aki időnként kezébe veszi, és fordítva nézegeti az újságot, vagy gyakorta lehúzza a könyvespolcról az autistákról szóló könyvet tud olvasni! Betűtábla készül, és úgynevezett támasztott kommunikációval megindul a beszélgetés Sophie és Melanie között. (Nem sok idő telik el, és Sophie már nemcsak mutogatja a betűket, hanem írni is kezd.) Kiderül: Sophie rengeteget tud többek között korrektül számolni és számtani műveleteket végezni is , kiszolgáltatottan intenzív érzelmi életet él, és meghökkentő érettségű, eredeti gondolatai vannak az emberről, a világról, az autizmusról… Tanárairól és a tanárok módszereiről… (A támasztott kommunikáció ma már világszerte elterjedt és sokáig vitatott módszer, melyet a nyolcvanas évek elején Rosemary Crossley ausztrál logopédus fejlesztett ki. A célirányos mozdulataiban korlátozott autista, spasztikus és más gyerekek és felnőttek kezét, karját megtámasztják betűrajzolás vagy betűkikeresés közben, úgy, hogy engednek impulzusaiknak, enyhe ellennyomást gyakorolva.)
Természetesen Sophie rohamai melyekről kiderül, hogy nem epileptikus rohamok! nem maradnak el, de sokat segít a szorosan tartás. (Jirina Prekop Németországban kidolgozott módszere: “… valakit, aki nagy lelki szükségben szenved, olyan hosszan tartunk átölelve, míg dühét és bánatát kisírta, hogy ezután ismét szabadabbnak és elégedettebbnek érezhesse magát. A szorosan tartás négy órán át is eltarthat, ritkán tart azonban egy óránál rövidebb ideig.)
Sophie és Melanie több mint egy éven át tartó szoros, mindennapos kapcsolatáról, valamint egymással és a külvilággal vívott küzdelmeikről szól az a könyv, melyből a fentieket idéztem. Címe: Gyereklélek. Alcíme: Egy autista kislány története. Szerzője: Melanie Bös. Most jelent meg. (A Kláris Kiadó gondozásában.) Nemcsak az autizmus és az autista gyerekek rejtélyes világába nyerünk bepillantást, hanem szembesülünk szülői és iskolai praxisunk fogyatékosságaival (érteni-nem-tudásával) is.
Végezetül hadd idézzek néhány sort Sophie egyik írásából a könyv vége felé: “Testvérek vagyunk, és nagyon különbözünk. Lisa tízéves, én, Sophie pedig nyolc. Lisa remek nővér és sok hobbija van és még több barátnője. Jó az iskolában, és még sohasem volt olyan szomorú, mint én. Lisa a legjobb és legkedvesebb nővér, akit el tudok képzelni. Vidám, szívesen mesél vicceket, tud lovagolni és furulyázni. Okos és szereti a matekot, akárcsak én, tehát mégiscsak van bennünk valami közös. De én autista vagyok, és ezért nagyon magányos és szomorú. Tulajdonképpen csak a nővérem, a mamám és Melanie van nekem, a többiek nagyon távoliak. Csak kevés gyerek kedvel engem, a többség fél tőlem, és butának tart. Nem tudok beszélni, és nyugtalan vagyok, de sok mindent tudok, amit mások nem. Sokat gondolkodok a világról, és sok mindenre magam jövök rá, mivel nem tudok kérdezni.
