Néhány évvel ezelőtt besétálok abba a kollégiumba, ahol viszonylag sokat csöveztem (mivel én közel laktam Pesthez, így nem kaphattam kollégiumi ágyat, így kénytelen voltam besurranni a portán, mint az olajozott angolna, majd különböző szobák padlóin meghúzni magam, különféle állagú hálózsákokban), és látom ám, hogy kedves ismerősöm arcára eszelősen kéjes, éteri mosoly fagyott. Mindjárt tudtam, mi a helyzet.
Szakítottatok, mi? kérdeztem tőle.
Aha! Képzeld! Sikerült!
A kedves ismerős ugyan sokáig jól megvolt addigi barátnőjével, de aztán a dolgok ahogy azok már csak szoktak, rosszabbra fordultak. Jártak-járogattak, húzták, mint a rétestésztát, de már nem volt az igazi. Egyre kevesebbszer találkoztak, de egyikük sem volt elég bátor kimondani, hogy elég volt.
Azért valamelyikük csak kimondta. Én meg pont akkor toppantam be, amikor barátomban éppen tudatosult, hogy ezzel megszabadult a lelkét nyomasztó tehertől. Én persze próbáltam építő módon a jövőbe tekinteni:
És most mi a terv?
A következő: ma este elmegyünk egy buliba és felszedünk mindenféle csajokat. Én legalább egy évig ezt fogom csinálni, húzom a strigulákat, és rövid távon kirugdosok mindenkit.
Hű, ez jó terv válaszoltam.
Este el is mentünk a Nagy Benőző Túrára, és kikötöttünk egy jó kis szórakozóhelyen. Barátom letelepedett egy feltűnően csinos lány mellé, és megkezdte a Casanova-hadműveletet: egy perc múlva beszélgettek, három perc múlva italt rendelt neki, tíz perc múlva összebújva táncoltak.
Némi irigykedéssel figyeltem, amint a terv csodásan halad a megvalósulás útján, de aztán valahol homokszem került a gépezetbe: tavaly házasodtak össze.
