“Alkalmatlanok vagyunk az együttélésre”

– Úgy érzem, falba ütköztem – szögezi le mindenekelőtt a személyi edzőként dolgozó Tursics Olivér. – Így harmincévesen, három hosszú kapcsolattal a hátam mögött arra kellett rájönnöm, hogy az ember alapvetően alkalmatlan az együttélésre. Azt hiszem, ezt elsősorban a bennünk dolgozó hormonok okozzák, ami végül a tartós kapcsolat és a szexualitás kérdésének különválásához vezet. Előbbit ugyanis döntően a szeretet és a racionális alkalmazkodás határozza meg, utóbbit pedig valamiféle állatias ösztön. Egyre összeférhetetlenebbnek érzem a kettőt. De szerintem ezt majdnem mindenki így látja, kivéve azt, aki szerelmes. Később viszont megérkezik a kapcsolatba a dráma, a probléma, a féltékenység. A szerelem által felhúzott fal pedig lassan leomlik, és észrevesszük, hogy a párunkon kívül más nők és férfiak is szaladgálnak a világban. Mindegy, hogy két hét, vagy két év után, de szinte mindig így történik, ezt pedig nem tudom hová tenni. Lehet, csupán ráhúzzuk magunkra az ember alkotta normákat, majd mindenáron megmagyarázzuk, hogy ez így jó. Persze, ha már gyerekről van szó, az más. – folytatja, és szabadkozik az önellentmondás miatt. – Egy gyereknek mindenképpen harmonikus családban kellene felnőnie, ahol megtanulja, mi a szeretet és az elfogadás. Ha szeretsz valakit, nem akarod megbántani, de a hazugság sem megoldás. Itt pedig elérkezünk ahhoz a lehetőséghez, hogy hűségesnek kell maradni, ami viszont hihetetlenül nehéz. A vágyak ugyanis ott vannak, csak a másikra való tekintettel állsz ellen nekik. Ez pedig valahol természetellenes. Nincs jó válaszom erre. – Aztán mégis kilyukad a kulcsszóhoz: boldogság. Azt mondja, végül is mindegy, hogyan, de ezt kell megtalálnunk: tartós kapcsolatban vagy magányos vadászként – kinek, ahogy jól esik.