Dermesztő téli reggel. Az ég még sötét, az utak nyirkosak, a budai presszók zárva vannak. Kinek van ilyenkor életereje? A szerelmeseknek? Még panaszkodni sincs kedve az embernek. A színésznő mégis ezt a korai időpontot választotta a beszélgetéshez. Cigarettájával matat az asztalon. Nem merek megszólalni. Átragadt rám a hallgatási fogadalma? Felnéz. Tekintete furcsa, talányos. Félszeg és megejtő, csábos és fanyar, gyermeki és szomorú. Vékonyabbnak hat, pedig mindig is nádszálkarcsú volt. Mondom neki. Elmosolyodik.
– Baj van? kérdezi.
– Baj van? kérdezem.
– Csak az a baj, hogy én is nehezen tudok önmagamon eligazodni
– Ez baj?
– Persze. Jó volna, ha tudnám, hogy ilyen, vagy olyan, esetleg amolyan vagyok, és akkor legalább próbálnám magam mihez tartani. De nem! Egyáltalán nem. Időnként én magam is meglepődöm, miként viselkedem egy-egy helyzetben. Jé, ez is én vagyok?
– Valójában milyen szeretne lenni?
– Mik közül választhatok?
– Gyermeki? Rafinált? Naiv? Tudatos? Vidám? Melankolikus?
– Köszönöm
– Mindet?
– Hosszú történet ez. Hol is kezdjem? Anyai nagymamám bonyolult lelkületű ember volt: mindig arra vágyott, hogy színésznő lehessen, de a körülmények úgy adódtak, hogy ez nem sikerülhetett neki. Amikor 18 éves volt, egy vándor színtársulat igazgatója térden állva könyörgött dédapámnak, hogy engedje velük játszani, de egy tisztességes polgári családban erről szó sem lehetett. Nagymamámban maradt valami kielégítetlen játékszenvedély, és ezt velünk, az unokáival élte ki.
– A szülei?
– Anyu és apu tűz és víz, ezzel együtt nagyon jól kijönnek egymással, immár harminc éve.
– Ön
?
– Én is tűz és víz vagyok, csak nem jövök ki annyira jól
önmagammal.
– Lehet, hogy ön éppen ettől annyira érdekes.
– Hát olykor szeretnék kevésbé érdekes lenni.
(Folyt köv
)
