Ő azt állítja elfoglalt, és fáradt, álmos. Amikor visszafogadtam, mindig azt mondta, hogy jól érzi velem magát és nagyon jó velem a szex, kellek neki. Amikor én felhívom, eleve úgy veszi fel a telefont, hogy “na mondjad, mit akarsz”. A baráti köre is megjegyezte már, hogy mennyire durván beszél és viselkedik velem. Szerinted szeret ez a fickó engem??
Nagy tisztelettel: Csilla
 |
Nekem nem kellene egy ilyen pasi, aki a női önbecsülésem aláássa. Nem kellene olyan férfi, aki nem dolgozik értem, aki nem áhítattal vágyik rám. A pasimnak én szeretnék mindörökre az Istennője lenni! Vágyjon, akarjon, küzdjön, udvaroljon, bizonyítson, és legyen nagyon boldog, amikor velem lehet. (/Ehhez persze praktikus nem együtt élni.) Ha nem ezt érzi irántam, bármennyire is fáj nekem, megszakítanám a vele való kapcsolatot, még ha csak szünet jelleggel is. És akkor elkezdenék saját magammal intenzívebben foglalkozni, hogyha újra akarom őt, akkor csábító legyek, elbűvölő, meglepő, sugárzó, és valahol, valamiben újat hozó!
Megújhodni tudó!
Az, hogy durván beszél veled a pasi(d),arról te is tehetsz. Ezt miért engeded neki?
Szerintem nem az a fő kérdés, hogy a fickó szeret-e téged, hanem hogy TE szereted-e magadat? Vagy valami ősöktől örökölt önbüntető programot hurcolsz magaddal? Nézz mélyen magadba, és tedd föl a kérdést: miért ezt a férfit választottam? És tényleg ez kell nekem?
Szia Soma!
Az előző cikkedben említetted a partnerfüggőséget. Ha jól sejtem, én pont ezzel a problémával küszködöm. Pontosabban a társaságfüggőséggel. 24 éves városi lány vagyok, nagyon sok barátom van. De ha egyedül kell lennem akár csak egy napot is, egyszerűen megbolondulok. Az első pár óra teljesen normálisan telik, aztán szép fokozatosan elkezd nyomasztani az egyedüllét: eleinte csak kényszeresen bekapcsolom a rádiót, hogy emberi szót halljak, de egy idő után az sem elég: negyedóránként megnézem a telefonomat/mailboxomat, hogy keres-e valaki végre. Pár órával később egyszerűen muszáj kimennem az utcára, hogy emberekkel találkozzam, mert ramatyul érzem magam egyedül otthon. Legtöbbször az a vége, hogy elmegyek valamelyik barátomhoz. Már az is elég, ha csak egy lakásban vagyok
valakivel, és akár nem is szólunk egymáshoz, hanem tesszük mindketten a magunk dolgát.
Üdvözöl: Kriszti
Szia Kriszti!
Azt gondolom, problémád tipikus, sokan éreznek, élnek így, bár nem mindenki veszi észre és mondja ki, hogy ez talán így nem oké. Márpedig nem oké. Olyan, mintha folyamatosan elmenekülnél önmagad elől. Mintha bárkivel szívesebben lennél együtt, mint önmagaddal. Ezt pedig megbetegedés nélkül nem lehet sokáig “játszani”! Persze, meg lehet úszni az életet úgy is, hogy az illetőnek fogalma sincs arról, hogy ő valójában kicsoda? Nagyra nőtt gyerek-emberek, rengeteg van belőlük! De ha felnőtt, gondolkodó, önismeretre vágyó ember szeretnél lenni, akkor meg kell tanulni egyedül lenni, magaddal!
Úgy gondolom, hogy az ehhez vezető úton sokat segíthetne neked a jóga, rávezetne a meditációra. Mindenképpen meg kell tanulnod meditálni! Találd meg az ehhez vezető személyes utadat! Lehet, hogy a hatha jóga, lehet, hogy a chi-kung, vagy a taj-chi, vagy a hosszú egyedüli, és rendszeres séták a természetben, ezt neked kell megérezned, megvágynod!
Ez a partnerfüggőség 24 évesen még nem ciki – rengeteg fiatal van ezzel így – de ha szabad ember szeretnél lenni, és előbb utóbb felnőni, akkor változtatnod kell!
Tudom, hogy rengeteg szorongás van a világban, de ha megtanulsz befelé figyelni, meg fogod érezni az isteni gondviselés adta biztonság erejét, akkor szabad, autonóm, erős ember leszel, aki nem kéri a segítséget, hanem adja másoknak.
Jó utat! Soma
