Egy délután Azurák Csabával

Kedves Csaba! Karinthy Frigyesnek van egy örökbecsű írása, amelyben fiatalkori önmagával találkozik. Biztosan emlékszik rá: Találkozás egy fiatalemberrel. Kettőnk beszélgetéséhez el akartam lopni ennek az írásnak a címét. Fogja érteni, miért. S azt is, hogy úgy döntöttem, majd pár év múlva lopom el, ha leülünk a következő beszélgetésünkhöz. Maga akkor még fiatal ember lesz. Én is kitalálok valamit…

Másnap egy kellemes kávéházban találkoztunk. Már indultunk volna hátra, hogy az amúgy üres helyiségben egy csöndes asztalhoz üljünk, amikor elénk állt a főúr.

– Oda csak akkor ülhetnek, ha ételt is fogyasztanak – mondta ellentmondást nem tűrően.

Maradjunk ahol vagyunk, javasoltam békülékenyen, ám Azurák Csaba azt kérdezte, a vendégért van-e ez a műintézet, vagy fordítva. A főúr nem tágított.

– Jó, akkor kérek egy levest – mondta Csaba, és végre leülhettünk a kinézett asztalhoz.

Kíváncsi lennék, min merengtem ötévesen, kedvenc óvodámban

– Most győzni akart, vagy éhes?

– Nem szeretem, ha kekeckednek. Egy jó levest meg bármikor megeszek. Maga nem kér?

A brüsszeli spenótleves forró volt, Csaba kevergette, én meg arra gondoltam, hogy ez a fiú nem akar veszíteni. Kompromisszumot köt, de övé az utolsó szó. Mintha kitalálta volna a gondolatomat.

– A munkámmal is így vagyok. Amikor eljöttem a rádióból – ott kezdtem, a Tizenhat órában meg a Krónikában –, tudtam, hogy egy kereskedelmi televízióban bőven lesz olyasmi, ami távol áll az ízlésemtől. Hogy meg kell tanulnom vállalható kompromisszumokat kötni. Szeretem a szakmámat, szeretek érdekes emberekkel találkozni, különleges helyekre utazni. Ez az ára. Egy még vállalható kompromisszum. E nélkül soha nem láthattam volna a gízai piramisokat, nem találkoztam volna Kertész Imrével, amikor a Nobel-díjat kapta, se kamaszkorom bálványával, a Depeche Mode énekesével… Hálás vagyok, hogy eljuthattam Amerikába, Isztambulba, Izraelbe, Egyiptomba. Ukrajnába, az árvízhez… sokfelé.

Megjegyeztem egy intelmet: Ahogy élsz, annyit érsz. Újságíróként kellemetlenkedő tüske szeretnék lenni a köröm alatt. Vagy szemtelen légy, aki bele-belecsíp abba, aki megérdemli. Van egy kedvenc bölcsességem: Az fiatal, aki meg akarja és meg is tudja váltani a világot. A középkorú meg akarja még váltani, hiába tudja már, hogy nem lehet. És az az öreg, aki tudja, hogy nem lehet, és már nem is akarja megváltani. Igen, kompromisszumokat kötök, de fiatal vagyok ahhoz, hogy ezen moralizáljak.

 



– Hány éves most?

– Huszonhét.

– Mikor ne moralizáljon az ember, ha nem huszonhét éves korában?

– Politikatudományt tanultam. Egy magamfajta nyüzsgő, érdeklődő, nyelvet beszélő, ambícióval teli fiatalember manapság hova mehet? Én a televíziózásban a riportot szeretem. Beszélgetni emberekkel, láttatni helyzeteket, fölvetni egy megoldást, gondolkodtatni…

– Maga miatt megnéztem a múlt vasárnapi Naplót…

– Tényleg nem szokott tévét nézni?

– Nem.

– Akkor lehet, hogy én büntetés vagyok magának…?

Egy délután Azurák Csabával – II. rész >>