Uraim, kapaszkodjanak! – II. rész

Egy ízig-vérig Funny Girl. Kulka Jánosnak is ez a véleménye

– Köt kompromisszumokat?

– Ha tisztességesek. Erkölcstelenségekre, tisztességtelenségekre, etikátlanságokra nem vagyok hajlandó. Eddig nem is kellett, hála Istennek. Most meg már késő.

– Megbánós típus?

– Inkább beismerős. Mivel elég kritikus vagyok sok mindenben, magammal is, be tudom ismerni, ha valahol, valamiben lukra futottam. De megbánni nem szoktam.

– Szerelem? Férfiak?

– Mi az, amit még nem mondtam el róluk…? Misztifikálom őket. Férfiak… El tudok csodálkozni az erejükön, el tudok csodálkozni a gyengeségükön, sok mindent képesek kiváltani belőlem: anyáskodást, gyerekességet, hisztériát, rajongást, szóval nem tudnak hidegen hagyni, nem tudok elmenni mellettük, és én is elég szélsőséges érzelmeket váltok ki belőlük. 

– Férfi, aki kell?

Benkő Péterrel, lírai hangulatban

– Hogy milyen legyen? Ezzel ma már csínján bánok, mert az utóbbi időben csupa olyan férfival hozott össze a jó sorsom, amilyet nem is tudtam volna előre elképzelni. Nincs szabály, csak ostoba, közönséges, agresszív ne legyen, mert azzal nem tudok mit kezdeni.

– Félnek még Öntől a férfiak?

– Á! Egyszerűen nem szeretnek huzamosabb ideig lábujjhegyen állni. Egy sikeres, plusz népszerű, plusz többé-kevésbé harmonikus nő mellett sikeresnek, népszerűnek és többé-kevésbé harmonikusnak lenni nem kis feladat. Volt idő, amikor én azt gondoltam, hogy félelemből kezelik ezt ilyen nehezen a férfiak.

– Ezzel szemben?

– Talán inkább realitásérzék ez. És kétségtelen, kényelmetlen hosszasan pipiskedni… Nagyon nehéz megtalálni azokat a szeretethidakat, amelyeken át tudunk egymáshoz járni, mi nők, mi férfiak. Nagyon nehéz. Volt idő, amikor irigységgel figyeltem azokat, akiknek ez sikerül, most már mélységes tisztelettel nézem őket. Épp a minap egy baráti társaságban szaldót csináltunk az elmúlt tíz évből. Senki, de senki nem él már azzal, akivel tíz évvel ezelőtt elindult. Döbbenetes. És nem kevés emberről van szó.

Változatok férfiakra. Csók Bajor Imrétől…

– Rendesen robbangatjuk hídjainkat. Féltékenység, szakítások…

– Sosem voltam féltékeny. Nekem jó, mert nem szenvedek, de a másiknak biztosan rossz, lehet, hogy úgy érzi, nem szeretem eléggé. Azt gondolom, a legnagyobb szabadság az ember életében a szeretet szabadsága. Az, hogy tudok, akarok szeretni, elfogadom, hogy szeressenek. És a szeretet legnagyobb próbája az elengedés képessége. Megéltem, tudom, miről beszélek. Hogy szeretem a másikat annyira, ha menni akar, mehessen.

– Kudarckerülő?

– Nem lehet a kudarcokat kikerülni. Azok formálnak. Ráadásul nem kérdezik meg az embert, hogy akar-e bennük részesülni, vagy sem. Inkább piszkosul megszenvedős típus vagyok, és aztán túlélős. Rettenetes mély, pokoli bugyrokat járok meg időnként lelkileg. Csak a hozzám igazán közelállók tudják, hogy mikor kell erősen fogni a kezem, mert nagyon billegek a gödör szélén. És aztán… aztán túlélem. Ezt is a génjeimmel hoztam.

…simogatás Csonka Andrásnak

– Tapasztaltam: a túlélés egyik kulcsa a humor.

– Csak ezt el ne veszítsem! Mindig ezért imádkozom. Hogy ne savanyodjak be, mert akkor vége.

– Imádkozik. Jelképesen vagy valóságosan?

– Is-is. Hívő embernek tartom magam.

– Szenvedélyes?

– Nem, nem vagyok szenvedélyes.

– Csődöt látszik mondani az emberismeretem.

– Az emberek azt gondolnák, hogy mindent nagykanállal eszem. Én inkább úgy mondanám, mindent szeretek csinálni, de semmiképpen nem annyira szélsőségesen, hogy az szenvedélynek tűnhetne. Legyen az evés, ivás, szerelem, az élet különböző dolgai, sport, munka… Mostanában huszonnégy órát dolgozom egy nap, sokan, munkamániásnak tartanak. Pedig ezek nem magam gerjesztette dolgok, egyszerűen így alakult, s most tisztességesen, becsületesen végigcsinálom, pontosan tudván, hogy egyszer ez a folyamat véget ér, és jönnek az életemben mérhetetlen csendekkel és távolságokkal terhes időszakok.

Háromévesen egy monstre homokozóshow-ban

– Föl lehet erre készülni?

– Anyám halála kapcsán ugyanezt kérdezte valaki annak idején. Nem tudom… Mindenre próbálok felkészülni, aztán mégis minden pofán csap, mert semmire nem lehet igazán felkészülni, csak valami békét kialakítani, azzal, hogy gondolatban bizonyos helyzeteket már végigjátszottunk. Így nem annyira sokkoló. Borzasztóan nyomasztó szellemi próbatétel, ha az ember tudatosan eljátszik a gondolattal, hogy egy nap nem csöng a telefon, nem hívják, nem keresik újságírók, nem ismerik föl a közértben. Megtörténhet. És akkor ott vége az életnek? Már hogy lenne vége! Csak másfajta élet kezdődik.

– Hány váltás fér bele egy ember életébe?

– Jaj! Az emberébe – nem tudom. Az enyémbe? Rengeteg volt. Nagyon szeretem ezt az egészet, amit csinálok. Szeretem, élvezem. Ha nem így volna, higgye el, egy pillanatig nem folytatnám. Úgy vagyok ezzel, mint egy kislány, aki bekerült a Csodák Palotájába, és mindent kipróbál. Amíg hagynak engem ott játszani, addig csinálom is, örömből. Talán a szenvedélymentességgel tudnám ezt összekapcsolni. Hogy igazából eddig nem tettem én még rá semmire az életemet. Sokat tanultam az éneklésért – igazi hivatásomnak ezt tekintem –, most mélységes mély szorgalommal, alázattal, elhivatottsággal koncentrálok a színészetre, és úgy gondolom, erre érdemes lenne rátenni az életemet… de… mivel minden iszonyatos mozgásban van, az értékek hihetetlen átalakuláson mennek át, nem tudom, tizenöt-húsz év múlva meg tudok-e majd felelni az akkori igényeknek.

– Tehát még hátra van valami, amire majd az életét fölteheti?

– Nem gondolom. Én már semmire nem tenném föl az életemet. Az sem lesz kis mutatvány, ha ezt túlélem. Én leszek a legboldogabb, legelégedettebb ember a világon, ha mondjuk majd húsz év múlva a fűszeressegéd fölcipeli a szatyromat az emeletre. Mert tudja, ki vagyok.

– Egyértelmű, ugye, hogy szatyor-ügyben rám mindig számíthat? Ám ennek ellenére meglehetősen keserűnek látom.

– Nem. Ez nem keserűség. Realitás. Keserű akkor volnék, ha azt mondanám, mindennek vége. De erről szó sincs. Ha majd nem leszek boldog se pódiumon, se színházban, se televízióban, remélem, megtalálom azt a létezésformát, amelyben van értelme reggelente fölébredni és este elaludni. Az igazi harmónia helytől, mindenfajta körülménytől független.

– Lehet független?

– Lehet. Ha bennünk rend van, mindenhol rend van. És ez a jövő. Egyre inkább azt érzem: ez a mostani nyugati civilizáció hihetetlenül agyoningerelt, agyonvibrált, agyonzsúfolt. Hiszem, ennek természetes következményeként egyszer rá kell jönnünk, hogy a létezésünkben csak a legapróbb dolgok az igazán fontosak. Lesz majd letisztulás.

– Mikor?

– Lehet, hogy már nem az én életemben. De azért igyekszem a magam kis mezsgyéjén ezt előkészíteni. Az elkövetkezendő negyven évben.