“Nem akarok többet csalódni!”
 |
Számos rossz tapasztalattal a hátam mögött gyakran veszem észre magamon, hogy sok helyzetben a szívem helyett az agyammal döntök párkapcsolati kérdésekben. Nagyon vágyom már családra, gyerekekre, de annyira félek a csalódástól, hogy szinte gyomoridegességgel kezdtem bele az új kapcsolatomba is és nem a partnerem miatt. Mindig magamat hibáztatom, ha megromlik egy viszony, ezt általában a pasik ki is használják, és máris megvan az ok a szakításra.
Én folyamatosan próbálok javítani a dolgon, újabb és újabb utolsó esélyeket adok, húzom-halasztom a végső szó kimondását. Dáviddal is kétszer szakítottunk. Az első után két hónappal megpróbáltuk még egyszer, hiszen nekünk tényleg nagyszerű kapcsolatunk volt, csak sokan beszéltek ellenünk. Nem sikerült, Dávid nem tudta elhárítani a rá nehezedő külső nyomást. Hirtelen tűnt el: a szüleihez ugrott át, aztán nem jött vissza többé. Akkor már nem érdekelt, kikerült a szívemből, egy sms-t sem ért meg a helyzet. Persze, később megbeszéltünk mindent, sok időt töltöttünk együtt, tudjuk, hogy vészhelyzetben számíthatunk egymásra.
Nem tűnt el végérvényesen az életemből: ha vele nem is, a szüleivel, a húgával tartom a kapcsolatot, őket nagyon megszerettem. Túljutottam a depressziós időszakon, bár még mindig kicsit fásult vagyok. Biztonságra, nyugalomra vágynék nem újra és újra futni ugyanazokat a köröket: megszokni, elfogadni egy férfit.
Igaz, a mostani páromat is régóta ismerem, de messze vagyunk még a tökéletes összecsiszolódástól, a harmóniától. Szeretném, ha rátalálnék arra, akiben nem kell csalódnom többé.
