Az utolsó pofon

Képünk illusztráció

Egy ideje a férje már ököllel ütötte. Ahogy megsajdult a szeme alatt az irtózatos erejű csapás, arra gondolt, újra bekékül majd, és megint hazudnia kell valamit a munkahelyén. Aztán beléhasított a kérdés: ez már mindig így lesz? Ha a férjének nem tetszik valami, akkor mindig ütni fog? Tudta a választ is. És ez hirtelen erőt adott neki. Fogta a sporttáskáját, és összecsomagolt. A férje még utána üvöltött: „A küszöb alatt fogsz visszakúszni hozzám!”.
– Nem tudtam, hová menjek – idézi fel Klári (nevezzük így!) a menekülést. – A szüleim vidéken laktak, és őket nem akartam ebbe belekeverni. Nem tudták, hogy a vejük, aki mellesleg egy jól prosperáló, ismert cég egyik vezetője, diplomás „úriember”, már évek óta pofozkodott. Az elsőt részegen adta, de a többit „csak úgy”, amikor nem tetszett neki valami, például az, hogy nem adtam fel az állásomat, vagy hogy szóvá tettem, ha két napig nem jött haza.
– Az első pofon után kellett volna eljönni – szól közbe Ilonka. Ő az, aki – szinte ismeretlenül – befogadta a kezdeti időre Klárit. Ilonka könyvtáros volt, Klári pedig be-benézett hozzájuk olvasgatni vagy könyvet kölcsönözni. – Én már korábban is tudtam, hogy Klári nem „ajtófélfának ütközött”, hanem ütés nyomait viseli az arcán. Szegény jó anyámat sűrűn eltángálta az apám, láttam ilyet eleget. Szerettem volna tanácsolni neki, hogy bárkitől kapja is a monoklikat, hagyja ott, amíg nem késő, de ehhez nem volt jogom. Csak csendes biztatást és mosolyt tudtam neki adni.
Egészen addig, míg azon a bizonyos hétfő délután Klári megjelent a könyvtárban a sporttáskájával.
– Valahogy automatikusan vitt a lábam arrafelé – emlékszik vissza Klári. – Nem volt hová mennem, de vágytam egy megértő mosolyra. Ilonka bent volt, és amikor meglátott a pakkommal, hozott egy kávét, és azt mondta: nem kíváncsi a részletekre, de ha nem lenne hová mennem, felajánlja az egyik szobáját.
Klári néhány hónapig lakott nála, az idő alatt állást változtatott (ma idegenvezetést, fordítást és német nyelvtanítást vállal), és megszakíttatta a terhességét.
– Tudtam, hogy a gyerek miatt folytonos zaklatásnak lennék kitéve. És, vessen meg bárki, nem akartam ennek az embernek a gyerekét a világra hozni – mondja zavartan. – Ilonka tudott erről egyedül. A bajban szinte idegenként fordultam hozzá, de azután a támaszom, majd a legjobb barátnőm lett, a nagy korkülönbség ellenére.

Klári harmincnégy éves, végre jó házasságban él, és egy tíz hónapos kisfiú édesanyja. Azt mondja, ha meglát egy nőt az utcán, a közértben, aki tele van kék-zöld foltokkal, összeszorul a szíve, és kívánja neki, legyen ereje kiszállni a kapcsolatból, és találja meg ő is a maga „Ilonkáját”, aki megadja neki a kezdeti támogatást.