Édes a küszködés

Betlen Anna

Egy csomó kellemetlen vizsgálaton kell túlesni, fájdalmat legyűrni, hormonális és érzelmi változást elviselni. Küszködni az anyatejért, aztán azért, hogy lemenjenek a fölös zsírpárnáink, és hogy a családnak mindeközben legyen tiszta ruhája, meleg étele. Mégis, cserélnénk-e a férfiakkal?

Valahogy úgy van, hogy épp a rengeteg küszködéstől lesznek a dolgok olyan értékesek. Minél több energiát fektetünk a gyereknevelésbe, annál édesebb a gyümölcse. Csak közben meg el kell tudni viselni, hogy jó másfél évtizedig napi tizenöt óra a munka, a maradék kilenc az alvás és a szórakozás ideje.

Amikor Betlen Annával, az esélyegyenlőségi tárca államtitkárával ezekről a dolgokról kezdtünk beszélgetni, nem nagyon látszott, hogyan fogunk a női szolidaritáshoz kilyukadni. Aztán mégis odajutottunk.
– Azt tanácsolom, adják egyszer össze a nők, mennyi időt töltenek a család jólléte érdekében végzett tevékenységgel, mondjuk nyugodtan: munkával! Adják hozzá azt, amit sikerült valakinek (nagymamának, erdélyi „nennének”, bébiszitternek, bejárónőnek) „kiadni”. A magyar családokban tradicionálisan a nők végzik a fizetetlen, következésképpen meg nem becsült munkát. Mi magunk is úgy mondjuk, amikor a gyed/gyes évei alatt megkérdezik: mit csinálsz, mivel foglalkozol? „Nem dolgozom, otthon vagyok a gyerekkel.” Holott a gyerek nem úgy nő, mint a dudva, rengeteg időt és munkát kell belerakni a nevelésébe. Márpedig ezen a téren korántsincs munkamegosztás a magyar családokban. Mindezen túl, ha körülnézünk a munkaerőpiacon, történetesen a rosszul fizetett, alacsony presztízsű munkaköröket

(pedagógus, ápoló, altatóorvos, labororvos) is rendre nők töltik be. Ilyen körülmények között honnan lenne a női tevékenységeknek becsületük?
És honnan lenne a nőknek önbecsülésük? És ugyan ki szeret egy másik hozzá hasonlóan kizsigerelttel közösséget vállalni? Épp ezért – amíg nincs a férfiak és a nők közt társadalmi megbecsültséget illetően egyenrangúság – nem tartom tisztességesnek azt firtatni, miért is nincs elég látható jele a női szolidaritásnak.

Betlen Anna két évig rendszeresen vállalt telefonügyeletet a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesület központjában. Számtalanszor éreztek a betelefonálók – és tapasztalt ilyet maga is – döbbenetes érzéketlenséget női rendőrök, bírók, államigazgatási tisztviselők részéről.

– A szociálpszichológia jól ismeri ezt a jelenséget. Az a bírónő, aki mondjuk a megerőszakolt nőt hibáztatja azért, ami vele történt, attól való félelmében teszi, hogy szembe kelljen néznie a saját – neméből következő – veszélyeztetettségével. Hányszor halljuk, milyen könnyedén ítélkeznek a szerencsétlenül jártakon: „velem aztán ilyen nem történhetett volna meg”. Különösen a „sikeres” nők részéről tapasztalható sokszor, hogy nem vállalnak közösséget a saját nemükkel. Ez azzal magyarázható, hogy mire az ember föllépdel a hatalom grádicsain, egyúttal lojálissá is válik a hatalmi szisztéma iránt.

Ugyanakkor tény, hogy Magyarországon az államigazgatásban, az önkormányzatok, gyermekvédelmi szolgálatok alkalmazásában, civil szervezetek önkénteseiként rengeteg nő lát el olyan munkát, amely nem végezhető jól az alapvető sorsközösség érzése nélkül. Ugyanígy a magánszférában is rengeteg példa van arra, hogy pusztán a részvét okán segítenek egymásnak a nők.