Szóval, amikor évekkel ezelőtt megismertem, hirtelen nagyon megérintett a magából áradó keménység, nyersesség, ugyanakkor szenvedélyesség és érzékiség… És egészen megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy egy gyereket nevel egyedül, méghozzá nagyon szépen, nagyon gondosan… Én annyira szabadnak, szilajnak, öntörvényűnek gondoltam…
Az is vagyok a gyerek megszületése óta.
Azelőtt nem az volt?
Inkább csak csellengtem, kerestem magamat, helyemet az életben. Igazából nem is tudtam, mit akarok csinálni, mi akarok lenni. Táncos vagy színésznő? Mert gimnázium alatt jártam táncolni, meg léptem fel a Carusselban. Debrecenben volt egy ilyen színjátszó kör. Vagy olykor gimnázium helyett is Semmi célom nem volt, és semmihez nem értettem Aztán jött a gyerek, és egy csapásra minden helyére került bennem, körülöttem. Addig minden fölöslegességre fecséreltem el az energiáimat, innentől nagyon is egy irányba hatnak. Azóta érzem szabadnak magamat.
Nem is volt olyan, hogy ez vagy az akar lenni?
Nem nagyon. Talán leginkább gondos családanya egy rakás gyerekkel. Hamar szerelmes is lettem Gyors házasság, gyors gyerek, közben főiskola, állandó úton levés Pest és Debrecen között. Egyre nehezebbé vált a kapcsolat, egyre ádázabbak lettek a problémák, hevesebbek az összezördülések…
Nehezen látja be a kapcsolatai kudarcait? Hogy valami már nem megy tovább?
Általában? Általában a testem rögtön jelez. Mert, mint mondtam, eredendően ösztönlény vagyok. Csak nem vonom le mindig rögtön a szükséges következtetéseket.
Tud szakítani, vagy inkább a másikra vár?
Ha lehet, inkább a másikkal mondatom ki…
Miért? A fájdalomokozástól fél, vagy a döntés felelősségétől?
Mindkettőtől. Ha már morfondírozni kezdek, akkor nehezen hozok döntést. Így voltam nemrég a színházváltással, amikor a Radnótiból átmentem a Nemzetibe. Hónapokig rágódtam.
Mi döntött végül?
A változtatás igénye. Kívülről talán ez nem látszik annyira, de a lelkem mélyén nyughatatlan vagyok. Félek a megszokottságtól, attól, hogy beállnak a dolgok egy beidegzett rendbe. Már számomra sem annyira izgató, és én sem tudok már igazán lobogni, szárnyalni.
Kapcsolataiban is fél ettől?
Nem, mert amíg tart a szerelem, addig úgyis állandóan égünk, ha pedig már nem, akkor csak odázni lehet, de úgyis szétmállik az egész.
Magánál azért bonyolultabb a helyzet azáltal, hogy ott van még egy gyerek is. Hogy az ő érdekeit, az ő szempontjait is ugyanúgy figyelembe kell venni…
A fiam egészen fantasztikus srác. Mivel úgy nőtt fel, hogy kettesben vagyunk, kialakult egy fantasztikus barátság, cinkosság, különös egymásrautaltság közöttünk. Aki nekem fontos, azt ő elfogadja, arra nyitott, arról nem nyilvánít véleményt, viszont, ha úgy alakul, hogy gondok adódnak, akkor elmondja, mit hogyan látott. Ezzel együtt, nyilván tudat alatt, olyat igyekszem én is választani, aki vagy beleillik ebbe a sajátos kapcsolatba, vagy tud még hozzáadni valamit…
A mostani mióta tart?
Látszik?
Persze. Szétfeszítik az energiák…
Egy éve. Pillanatok alatt jött… Talán csak akkor féltem egy picit, amikor elég hamar összeköltöztünk.
Egy fogkefével jött?
Nem. Egy számítógéppel. Ez rögtön meg is nyugtatott. Azóta tart. Előtte volt egy depressziós időszakom, az a bizonyos harmincéves kor előtti szembesülés a fiatalság elmúlásával, és a félelem, hogy képes lehetek-e még valakivel tartósan együtt élni. Tartottam tőle, hogy már nem tudok ezért, azért, amazért. Aztán jött ő, és minden fenntartásom semmissé vált. Igen, ismét csak rájöttem, hogy az ember kitalálhat mindenféle okosságokat-butaságokat, semmi jelentősége. Ha szeretek valakit, akkor minden úgy jó, ahogyan van, ha nem, akkor minden úgy rossz Ennyi a lényeg, minden egyéb maszlag.
(Hangja egyre fakóbb, lassan megint kezd elmenni. Int, hogy nem is igen hall már semmit. Kérdi, hogy fel tudtam-e ebből az egészből valamit jegyezni. Sajnálkozva tárom szét a karomat: nekem meg sajnos, a szemüvegem nincs itt…)
