Egy kedves lány – meg a sztár – II. rész

– Szeretted a modellvilágot?

– Nem. Az elején féltem tőle, mert nem ismertem, aztán taszító lett, mert piszkos.

– Piszkos?

– Nem feltétlenül az emberek, hanem a szakma. Leginkább azok az érdekek, amelyek mozgatják a gépezetet… Sokszor nem értettem, és sokszor nem értettem vele egyet. Gondolj bele: ott vannak a magazinok, amelyek szinte nulla információt hordoznak, és egy sereg képszerkesztő, grafikus, szerkesztő, fotós, sminkes dolgozik rajtuk. Vagy például, csak azért, hogy lefotózzanak, elvisznek Thaiföldre. Aztán az emberek kidobják az újságot a szemétbe. Nem jöttem rá, hogy ez kinek jó, és miért. Ami viszont vonzott benne, az a hihetetlen kreativitás. Hát az valami gyönyörű, eszméletlen és lélegzetelállító! Hogy milyen formákat, színeket, ruhákat ki nem találnak!

– Milyen csapdák vannak a szakmában?

– A drogok és a prostitúció. Hamar el lehet indulni a könnyebbnek tűnő úton. Az első munkám után Laetitia Castaval – akkor azt sem tudtam, ki az – dolgoztam a kifutón, és szépen elindult a karrierem. Aztán vagy három hónapig nem volt munkám. A várakozás nagyon nehéz. A modellszakma teszteli az embert: “Vajon másodszor is eljött a válogatásra? Aha, akarja a munkát.” És akkor újra menni fog. A holtponton viszont megkörnyékez a pornóipar és a drogterjesztők. Olyankor muszáj ellenállni.

– Miért hagytad abba a modellkedést?

– Négy év után észbe kaptam, hogy én nem ezt akartam, nem ide igyekeztem. Nagyon elegem lett, de annyi pénzt kerestem vele, hogy nem volt elég erőm kiszállni belőle. Mára megtaláltam a középutat: már nem befolyásol, nem tesz tönkre lelkileg, nem használ ki. “Direkt munkákat” vállalok, ami azt jelenti, hogy havonta elutazom néhány külföldi fotózásra. Ezek két-három naposak: a reptéren vár a jegy, felülök az első osztályra, kint vár a sofőr, elvisz a szállodába, jön a munka, aztán irány haza.

– Nem szerettél volna tartósan külföldön lakni?

– Amikor New Yorkban megcsináltam két világkampányt – az egyik a Benettoné, a másik a Mont Blanc parfümé volt –, akkor már egy éve ott éltem, és nagyon élveztem. Mindig is vágytam oda. És jött szeptember 11-e. Akkor már megkaptam a hároméves munkavállalási vízumot, és mindenem megvolt. Aztán a megrendelők elmenekültek a városból, én meg hazajöttem. Igaz, a tragédiánál sem voltam ott, mert az öcsikém születésnapját ünnepeltük. Anyukám sosem kért ilyet, de akkor azt mondta, maradjak még. Így aztán egy héttel később terveztem visszarepülni. Csakhogy közben a World Trade Center maga alá temette a szállodát, ahol laktam.

– Mi történt aztán?

– Tönkrement a bőröm – valószínűleg pszichés alapon. Nem volt olyan hely az arcomon, ahol ne lett volna dudor. Fél évbe telt, mire rendbe jött. Itthon nem találtam a helyem egy ideig. Mivel gyerekkorom óta színész akartam lenni – Salgótarjánban még esküvőkön is szavaltam: egy versért nyolcszáz forintot fizettek –, jelentkeztem az Operettszínházba, mint stúdiós. Aztán beiratkoztam egy parapszichológiai főiskolára. Jelentkeztem a Popsztárokba: ez is egy tehetségkutató műsor volt a TV2-n. Mindenhol ott akartam lenni, hogy semmiről ne maradjak le. Amikor az Operettben voltam és stúdiósként sertepertéltem, kaptam egy kisebb szerepet az Oroszlánbarlang című külföldi filmben. Goda Kriszta, aki szintén dolgozott benne, szólt, hogy jöjjek el a Cinematrix válogatására. Tudtam, hogy meg fogom kapni a munkát, mert odafelé menet felszálltam a buszra, és egy kéményseprő rám mosolygott. Babonás vagyok!

– Innét egyenes út vezetett a Megasztárig?

– Nem. Oda is válogatás után kerültem be. Ez január 2-án volt, a következő hét szombatján pedig már ott voltam az élő adásban.

– Nem gondoltál rá, hogy ez túl nagy falat lesz?

– Először örültem, aztán, amikor leraktam a telefont, egyből begörcsölt a gyomrom. Nem is tudtam aludni három napig. Olyan feladat elé állítottak, amilyennel még soha nem találkoztam. Az élő műsorban nem tudni, mi történik a következő pillanatban. Nagyon féltem, azt hittem, össze fogok esni. Nem vagyok büszke az első adásra, de rosszabbra számítottam, amikor visszanéztem. Legbelül sokkal keményebben éltem meg a helyzeteket, mint ahogy az a képernyőn megmutatkozott. Persze volt néhány műmosoly, miközben arra gondoltam, úgy nézhetek ki, mint akit akasztani visznek. A második adásnál már jobban éreztem magam, s műsorról műsorra egyre lazább vagyok.

– És mi lesz a színészi álmokkal?

– Nyáron forgatok két filmet!

– Ó!

– Mindkettő magyar film lesz. Az egyik egy thriller, és főszerepet kaptam benne. A másik egy vígjáték, “Játsszd újra, Mozart!” címmel. Én a főszereplő barátnőjét alakítom, egy hegedűművészt.

– És igazából kinek vagy a barátnője?

– Senkinek. Másfél éve nincs kedvesem. Volt közben két rövidebb kapcsolatom. Az egyik egy düsseldorfi, a másik pedig a francia fiú volt. Sokáig azt gondoltam, hogy azért vannak külföldi fiúim, mert más a mentalitásuk. De rájöttem, hogy igazából azért, mert a nyelvi akadályok miatt nem tudtunk elég jól kommunikálni. Valószínűleg nem is akartam kommunikálni. Nem akartam komoly kapcsolatot, sem kiadni a lelkem senkinek. Szükségem volt rá, hogy kicsit egyedül legyek. Hiába volt az előző hat évben mindig valakim, az utazások alatt egyedül voltam, és megszoktam a magányt. Nem találtam még meg az igazit. És nem kötök kompromisszumokat, csak azért, hogy legyen barátom. Akárhányszor voltam szerelmes, mindig tudtam, hogy a kapcsolatnak meg vannak számlálva a napjai. A francia kedvesem is bebukta a dolgot.

– Min?

– Három hónap után feleségül akart venni.

– Nehéz veled?

– Olyan vagyok, mint egy rossz gyerek. Ha valami nem tetszik egy párkapcsolatban, akkor leállok és üvöltök! Vannak kétperces rohamaim, akkor tombolok, aztán megyek és bújok. Olyan fiúval még nem találkoztam, aki a két percet végigülné a kanapén, és a végén megkérdezné: “Befejezted? Akkor beszéljük meg…” Mindig belém kötöttek a kétperces show-mban, és abból már nehéz kikeveredni. Előbb-utóbb persze meg fog érkezni az, akivel erős szövetségben élek – de az nem most lesz.