Üzenet a börtönbõl: kortársaim, vigyázzatok!

Mert a levélíró biztosan azt bizonygatja, hogy ártatlan. Ehelyett a következőt olvastam: “… lányregényekbe illő, romantikus történet lenne, ha azt állíthatnám, ártatlan vagyok. De nem vagyok az! Épp ezért tanulhatnak a történetemből a huszonéves kortársaim! Kedves Ildikó, meglátogat?” Meglátogattam… Láttam már börtönt – ha nem is sokat –, ezért nem akartam hinni a szememnek, amikor az örökzöldekkel szegélyezett, meseszép park sétányán ballagtam a bécsi magyar konzullal, Erdélyi Mihállyal az impozáns kastélyépület felé. Ha nem virít szögesdrót a kerítésen, azt hiszem, hogy egy patinás szállodába érkezem. Aztán Wolfgang Kunz ezredestől, a schwarzaui börtön rokonszenves igazgatójától megtudom, hogy e palotát 1957-ben alakították börtönné, korábban az osztrák történelem nagyjai fordultak meg az ősi falak között.

Kipárnázott rabság

Például Zita hercegnő és IV. Károly – az utolsó osztrák császár és magyar király – ide, a Schwarzauba költöztek az esküvőjük után. Jelenlétüket csodás falfestmények, címerek, faragott ajtók bizonyítják. Aztán a huszadik századi történelem ezt a kastélyt sem kímélte. Ha a park égig érő fenyői mesélni tudnának, biztosan felemlegetnék a hadifoglyok jajkiáltásait vagy a katonai kórház betegeinek fájdalmas nyögését. Szerencsére a jelen nem hasonlít a múltra, a mai börtönélet nyugodt, csendes, persze, a kipárnázott – gyönyörű környezetben átvészelt – rabság is rabság, a civilizált börtön is börtön! Erre akkor jövök rá, amikor az őr felkíséri “a magyar lányt”, és megcsörren a kezében egy hatalmas kulcscsomó. No, ettől kilel a hideg, és már nem látom olyan szépnek a freskókat…

De nagyon szépnek látom a honfitársamat! (Hej, a magyar nők még a börtönben is szépek?) A huszonkilenc éves Ildikó – teljes nevét az osztrák törvények miatt nem írhatom le – karcsú, szőke, hatalmas kék szemeket “visel”, ráadásul szolid és kulturált. Ha egy bank titkárságán, egy elegáns bálon vagy a szerkesztőségünkben ismerem meg, egy percig sem csodálkozom.

Irány Amszterdam!

Ma börtön az egykori kastély, amely Zita és IV. Károly otthona is volt

A budapesti kislánnyal semmi gond nem volt a kamaszkoráig. Akkor “megbolondult” – túlfejlett igazságérzet, harc a gimnáziumi matematikatanárral –, de még tudott rajta segíteni a tanár-édesanyja. Magántanulóként leérettségizett, majd titkárnőként dolgozott egy nemzetközi reklámügynökségnél. Jól beszélt angolul, tudott viselkedni – többet nem is vártak el tőle – békés unalomban peregtek a napjai, közben törte a fejét, mit tanuljon, mihez kezdjen. Végül megszületett a szülei számára ijesztő döntés: világot kellene látni. Mivel sok majdnem-barátja élt Hollandiában – korábban is járt már ott –, irány Amszterdam!

– Vittem magammal pénzt, ismerősök vártak rám, remekül indult minden – meséli csöndesen. – Az csak később derült ki, hogy egy magyar – mivel hazánk nem uniós tag – nagyon nehezen talál ott munkát. Dolgoztam csokoládégyárban, kávégyárban, de sehol sem voltam legális munkaerő.

Eleinte elhomályosította a gondokat egy öröknek remélt szerelem. A jóképű, fekete fiúval közösen béreltek lakást, csakhogy egy idő után a kameruni kedvesből kitört a vadállat. Nemigen lehet szebben fogalmazni, hiszen az a férfi, aki durván és rendszeresen veri a társát, az bizony vadállat. És Ildikó teherbe esett…

– Neki nem kellett a gyerek, én viszont eldöntöttem, hogy megtartom a kisbabámat – mondja halkan –, tehát hazajöttem. Anyuék megint mellém álltak. Elfogadták, hogy lesz egy színes bőrű unokájuk, akit egyedül fogok felnevelni. Haj, milyen sokkal tartozom nekik! Orvoshoz mentem, minden rendben volt a babával, aztán jött egy rettenetes éjszaka. Nem akarom részletezni, legyen elég annyi, hogy elvetéltem.