Londoni pubok, dél-francia borok

A Fesztiválzenekar mellé szegődtünk

Legjobban az öregbítheti egy ország jó hírét, ha szülöttei tehetségükkel, teljesítményükkel nyűgözik le a nagyvilág lakóit. Sosem vonzott a politika, ezért is lepődtem meg, amikor rájöttem, hogy szeretnék hadügyminiszter lenni. Elképzeltem magam, amint meggyőzöm a tábornokokat, hogy művészekre, tudósokra és iskolákra költsük a honvédelmi tárca milliárdjait. Láttam magam, amint kifejtem, mennyit javítana biztonságérzetünkön, ha egy olyan országban élhetnénk, amelyet a külföldiek nem meghódítani, hanem utánozni szeretnének. Megvilágosodásom Londontól kétórányi autóútra, egy patinás angol kikötővárosban kezdődött.

a Tower Bridge olyan mint egy időutazás

Forróvérű bristoli tinik

Életemben először járva a Brit-szigeteken, sok tanulságos dolgot tapasztaltam. Először is azt szögezném le, hogy Anglia a nyakbántalmakkal küzdő európaiak Mekkája. Minden gyógytornász boldog lenne, ha betege olyan szorgosan forgatná a fejét, mint én tettem minden zebra előtt. Először automatikusan balra néztem, ahogy azt jó szüleim négyéves koromban belém sulykolták, majd végiggondoltam, hogy itt a másik irányból jönnek a kocsik, ezért ellenőriztem, hogy angol szemmel is szabad-e az út. Ahogy megtettem az első lépést, reflexszerűen ismét balra kaptam a tekintetem, majd halkan, de erőteljes szavakkal szidva buta fejemet, pánikszerűen ismét jobbra rántottam azt. És ez így ment, amíg el nem értem a túloldalra. Az angol kocsmákat viszont hamar megszoktam.

Bristolban a hajó ugyanolyan hétköznapi szállítóeszköznek számít, mint nálunk a villamos

Az Avon folyó partján fekvő gyönyörű városban nekem először az tűnt föl, mennyi a fiatal. Nem csoda, hiszen a félmilliós Bristol minden tizedik lakója iskolába jár. Az apraja kizárólag gördeszkával. A diákok ruházata meglepően demokratikus. Szemmel láthatóan még az időjárás sem szólhat bele, ki mit húzzon magára. Egy rakás kiskamasz láttán engem lelt ki a hideg, hiszen a mínusz négy fokos zimankó ellenére rövidnadrágban és térdzokniban viháncoltak a parkban, és ezt szemmel láthatóan mindig így csinálják. Náluk is érdekesebbek voltak számomra azok a tinédzser lányok, akik valamicskével a mell alatt véget érő vékony kabátkában és jóval köldök felett kezdődő topban dacoltak a hideggel.

Az egész napos csatangolással kapcsolatos élményeimet az esti koncert koronázta meg.
A Fesztiválzenekar a Colston Hall nevet viselő patinás koncertteremben játszott, ahol a kifüggesztett műsorfüzetek tanúsága szerint a komolyzenei programok mellett rock-, blues- és dszesszelőadók is szívesen látott vendégek. A jókora terem este fél nyolcra zsúfolásig megtelt a bristoliakkal. Itt tapasztaltam először azt, amit pár nap alatt megszokhattam Fischer Ádám zenészeit kísérve, hogy a hidegvérűnek titulált angol közönség úgy ünnepli a magyar muzsikusokat, mintha épp most nyert volna világbajnokságot az angol fociválogatott.