Londoni pubok, dél-francia borok – II. rész

Led Zeppelin és Liszt

A Victoria Rooms homlokzata Bristolban

Süt a nap, sehol egy szem eső, szerintem hazugság a londoni köd is – morfondíroztam magamban a Temze partján sétálva. Két teljes napom volt arra, hogy kiderítsem, miért állítja minden ismerősöm, hogy az angol főváros a világ egyik legvonzóbb metropolisza. Fekete taxik kipipálva, az emeletes buszok tényleg magasak, a szállodában valóban nincsen keverőcsap, viszont aprók a szobák. Az Oxford Streeten Illést dúdolgatok, hiszen délelőtt van, és szép az idő. Hömpölygök a tömeggel a Regent Streeten, elmerülök a Picadilly Circus forgatagában, és egyszer csak Szörényi Levente helyett a Led Zeppelin fészkeli be magát a fejembe. Nem csoda, hiszen egy gigantikus méretű Virgin zeneáruházból Robert Plant hangja idézi föl gimnazista éveimet. Elképzeltem, milyen lett volna tizenhét évesen a londoni belvárosban csavarogva, hosszú hajjal, csőnadrágban és alföldi bakancsban. Hú! Ettől kezdve éreztem meg igazán, hogy hol is vagyok.

Szállodánk felé battyogva ismerős név ötlik a szemembe egy kis zsákutca végén álló épület táblájáról. Hoppá, itt a Fifteen, a villámkezű szakács, az angol Stahl Judit, vagyis Jamie Oliver saját étterme. Ezt érdemes közelebbről is megvizsgálni, állapítom meg olyasfajta izgalmat érezve, ami Indiana Jonest szokta elfogni, ha épp rábukkan az elveszett frigyládára. Épp csak elkezdtem nézegetni a bejáratnál kifüggesztett étlapot, amikor megállt mellettem két izgatott japán lányka, és tőlem tudakolták, vajon tényleg a híres tévészakács szentélye előtt zihálnak-e. A bennszülött londoniak flegmájával csak annyit válaszoltam: yes, majd lazán beléptem az ajtón. Odabent, a hetvenes évekre utaló stílusban berendezett étteremben tinédzser srácok, punk és egyéb frizurákban keverték a salátákat. Sajnos, a népszerű konyha-showman épp nem volt Londonban, így az asszisztense mesélte el, hogy az étterem bevételét kallódó fiatalokra költik, és szakácsot nevelnek belőlük. Egy salátával én is hozzájárultam a programhoz – finom volt.

Az este ismét a klasszikusoké. Európa egyik legnevesebb koncertterme, a Barbican Centre hatalmas nézőterén elvétve akadt egy-két üres szék. A Wagner és Liszt műveket játszó magyar zenészek ezúttal is szárnyaltak, és magukkal ragadták az elbűvölt közönséget is.

Shakespeare legendás Globe Színháza néhány száz méterrel az eredeti helyétől épült újjá – amerikai pénzből, de az utolsó szögig hitelesen

Shakespeare nyomában

Másnap beköszöntött a londoni tél – folyamatosan permetezett az eső, jól lehűlt a levegő, fújt a szél, de a város mégsem vesztett semmit vonzerejéből. A recepciós fiú tanácsát követve befizettem egy városnéző túrára. A jegy huszonnégy órán keresztül érvényes, az emeletes buszok minden fontos látnivalóhoz elszállítják a turistákat, közben a buszokon utazó idegenvezetők segítségével rengeteg érdekes részletet megtudhatunk a nevezetes épületekről, városrészekről. Az utas bárhol leszállhat, és később folytathatja a túrát. Az útikönyvekben ritkán olvasható információk mellett megtudtam, hogy melyik étteremben mosogatta hajdan Ho Si Minh a tányérokat. A Parlamentről pedig egyebek mellett az is kiderült, hogy majdnem felrobbantották, és azóta minden évben megemlékeznek a sikertelen merényletről. A londoniak szerint azért nem felejtik el a kétbalkezes anarchistát, mert ő volt az egyetlen ember az épület fennállása óta, aki egyenes szándékkal lépte át annak kapuját.

Bevallom, nem vettem jegyet Madame Tussaud panoptikumába, elblicceltem a Temze partján álló óriáskereket is, viszont az onnan nem messze található Globe Színház meglátogatásától semmi sem tudott volna visszatartani. Tudnivaló, hogy az eredeti épület, amelyben először adták elő Shakespeare színészei Rómeó és Júlia történetét, néhány száz méterrel lejjebb állt a Temze mentén. A látogatókat az ott dolgozó színészek vezetik végig az amerikai pénzen odavarázsolt középkori épületen. A Rose társulat tagjai eleven színházat működtetnek a shakespeare-i időket fölidéző gerendás, tölgyfa színpados, színesre festett, oszlopos drámaszentélyben. Helyhiány miatt sajnos a Sherlock Holmes Pub “Fish and chips” menüjéről, az eredeti Globe helyén megtalálható folyóparti söröző félbarna csodáiról már nem írhatok.

Fischer Iván kisfia mindenhova elkíséri a zenekart

Toulouse és francia tavasz

Életem legelegánsabb utazását köszönhetem a Fesztiválzenekarnak, hiszen egy London melletti kis repülőtérről bérelt gépen röpítettek át minket a dél-franciaországi Toulouse városába. A didergőssé vált angol télutóból startolt, de már a tavaszban landolt repülőnk. A gyönyörű mediterrán város Dél-Franciaország középpontja, a Garonne folyó partján és a Canal du Midi torkolata fölött fekszik. London után, szinte kisvárosias hangulatot sugároz ez a gyönyörű település. Ebben talán az is közrejátszott, hogy szombaton érkeztünk meg, amikor a húszfokos februári napsütésben a város apraja-nagyja a Garonne partján sétált, üldögélt, nézte a vadkacsákat, tapsolt a sétányon zsonglőrködő vidám artistáknak, vagy csókolózott egy padon.

A két Liszt- és Dvoøak-művekből összeállított esti koncert a La Halle aux Grains nevet viselő középkori gabonatárolóból átépített koncertcsarnokban a már számomra is természetesnek tűnő zajos sikerrel végződött. Másnap fáradtan, de rég nem érzett jókedvvel szálltam a muzsikusok mögött a repülőre. Köszönöm a zenészeknek ezt a páratlanul szép utat, a gyönyörű dallamokat, Fischer Ivánnak azt, hogy életben tartja ezt a egyedülálló zenei vállalkozást, Pulay Annának, a zenészek körül dadáskodó, végtelen türelmű, minden nyelven perfekt útimarsallnak, és az egész Fesztiválzenekar nevű országimázs-fényesítő csapatnak, hogy Európa három nagyvárosában büszke lehettem származásomra, mert én is, akár ők, magyar vagyok.