Csapdába ejtett véletlen
A maguk eltérő módján a tudomány és a művészet is a világ rendező elveit keresi, és botlik bele gyakran a véletlenbe. A képzőművészetben egyes művészeknél például Leonardo da Vincinél fokozott szerepet kapnak a pocsolyákból, falrepedésekből, felhőkből kiolvasható jelek, mondja Beke László művészettörténész. A modern irányzatok közül a ready made a talált műalkotás irányzata egyenesen alkotóvá lépteti elő a véletlent: a művész a valóság elemeit kész műalkotásokként kezeli, az alkotás folyamata voltaképpen a gesztus, amellyel kiragadta a környezetéből, és jelentőséget tulajdonított neki.
Például a lengyel Ladislav Novák úgynevezett alkimázsai az összegyűrt papír törésvonalaiban keresnek véletlenszerűen kibontakozó értelmes ábrákat. Az avantgarde Erdély Miklós véletlenszerűen egymás mellé kerülő tárgyakat ír le “önösszeszerelő költeményként. Douglas Huebler pedig egyenesen a véletlen csapdába ejtésére tett kísérletet: 1977-ben száztizenegy próbababát fényképezett le kétperces időközönként a londoni Oxford Street kirakataiban. Minden felvétel után megfordult, és lefényképezte az első arra járó nőt, majd az így nyert fotókat párba állította. A képek néha meglepően hasonlítottak, máskor egyáltalán nem.
Ez a művelet mondja Beke László , ha valóban koincidenciát hozott létre, már lényegesen nagyobb igényű, mint az egyszerű regisztráció: célja az egybeesések tudatos előidézése vagyis egy megoldhatatlan feladat.
A művészettörténész 1972 óta maga is rendszeresen följegyzi a koincidenciákat, méghozzá a következő eset hatására:
Egy barátommal autóval Balatonboglárra indultunk Budapestről. A barátom fia már hajnalban elindult kerékpárral, mi körülbelül 10 óra tájban hagytuk el a fővárost. A kilencvenedik kilométer tájékán, ahol az autósztráda keresztezi a párhuzamos mellékutat, az autóból megpillantottuk a barátom fiát, aki éppen előttünk haladt át az autóutat keresztező viadukton. Ettől kezdve minden véletlen egybeesést pontosan lejegyeztem egy úgynevezett véletlennaplóban.
A fő kérdés nem is az, számon tartjuk-e a véletlen egybeeséseket vagy sem, hanem, hogy hozzájuk igazítjuk-e az életünket. Beke László például még a hetvenes években olykor-olykor próbaképpen “használta a véletlent, vagyis különös figyelemmel gyűjtötte az egy-egy feladathoz kapcsolódó információkat, eseményeket, majd hagyta, hogy ezek az éppen adódó irányba sodorják. Játéknak jó volt, mondja, de az életben hosszú távon nem használható az ilyen “véletlenstratégia, mert az ember könnyen a rabjává lesz.
A szkarabeusz és a rózsabogár
A pszichológus Jungot is nagyon foglalkoztatták a közvetlen ok-okozati összefüggésnek ellenálló egybeesések. Arthur Koestler “A vak véletlen gyökerei című könyvében pedig több olyan esetet is leír, amelyeknek Jung jelentőséget tulajdonított. Például, amikor egy ifjú páciensét kezelte éppen, és a hölgy az álmáról beszélt, amelyben egy arany szkarabeuszt kapott valakitől. Jung az ablaknak háttal ülve hallgatta.
Hirtelen zajt hallottam a hátam mögül idézi Jungot. Megfordultam, és láttam, hogy egy bogár odakintről neki-nekirepül az ablaküvegnek. Kinyitottam az ablakot, és elkaptam a levegőben, ahogy berepült. A szkarabeusz nálunk élő legközelebbi rokona volt, egy közönséges rózsabogár.
Jung a racionálisan megmagyarázhatatlanul egymáshoz kapcsolódó egyidejű történéseket, “szinkronicitásokat a tudattalan megnyilatkozásainak tekintette. Ezek a “kollektív tudattalanban formálódnak meg, szerinte, és valamennyi ember közös örökségei. A kollektív tudattalan őstípusai az emberiség valamilyen módon lecsapódott, megsűrűsödött emlékei, amelyek csak a minden mitológiában közös, homályos szimbólumokkal megragadhatók, szavakkal viszont nem.
A titok bennünk van
Kedves Olvasóim, nincs az az érzésetek ami nekem , hogy ez a jungi rózsabogár-ügy nem is olyan nagy durranás? Nem úgy van, hogy többnyire udvarias hümmögéssel hallgatjátok mások hasonló történeteit? Bezzeg a saját koincidenciáinkat szeretettel dédelgetjük, egy életre megjegyezzük. A misztikum ugyanis éppen mi magunk vagyunk, akik jelentőséget tulajdonítunk valaminek, vagy hagyjuk elenyészni az éterben. Ha nyálkás csíkot húznánk magunk után, mint a csigák, látható volna az a szinte követhetetlenül ágas-bogas indahálózat, a megszámlálhatatlanul sok kereszteződéssel véletlen vagy akaratlagos egybeeséssel. Ezek között alig van olyan, amelyet koincidenciaként “jegyzünk. Amelyiket mégis, az viszont a legbelső titkainkhoz vezet el, talán sokkal inkább, mint a felsőbb hatalmakhoz.
