A kevésnél is kevesebbõl… – II. rész

– A jelentés szerint a családok egytizede, 1,1 millió ember – miután kifizette a havi rezsit – 3400 forint elkölthető pénzzel rendelkezik egy hónapra. Ezt hogyan lehet beosztani?

– Sehogy. Tavaly az öregségi nyugdíjminimum összege 21 800 forint volt. Ez a segélyezés viszonyítási küszöbe. Az kap – aktív korúként – rendszeres szociális segélyt, aki ennek a 75 százalékával rendelkezik egy hónapban. Ezt nem lehet beosztani. Nem is csodálkoztam, amikor egy interjú során azt mondta nekem egy anyuka, hogy amikor megkapja a segélyt, igenis elviszi a gyerekét a „mekibe”. A középosztálybeli racionalitás szerint gondolkodó ember erre azt mondhatná: minek költ arra a vacakra! Azért, mert ennek szimbolikus értéke van. Szeretnénk kutatást végezni arról, hogyan osztják be a családok a beoszthatatlant, milyen túlélési stratégiákat követnek. Egy csepeli vizsgálatból kiderül, hogy például egy közös udvarban lakó, bonyolult szerveződésű család mindig azzal operált, hogy máskor jön a nyugdíj, máskor a segély, máskor a családi pótlék. Mindig abból éltek, ami éppen megjött. Azt mondják, a szegények nem tudnak előre gondolkodni, pedig lám, olyan túlélési technikák léteznek, amelyekben az emberi kapcsolatokat is mozgósítják, és amelyek lehetővé teszik, hogy a háztartási hiányt folyamatosan görgessék maguk előtt. A katasztrófahelyzeteket a nagyon nagy díjhátralékok jelentik, azoknál a családoknál ez már nem működik.

– Gondolom, azért is esik súlyosabban a latba a gyerekszegénység, mert ezen a ponton termelődik újra a dolog. A családok nem engedhetik meg maguknak, hogy nélkülözzék a potenciális munkaerőt, tehát nem tudják taníttatni a gyerekeiket.

– A gyerekek esélyein lehetne változtatni, ha az iskolarendszer és a szociális ágazat olyan komplex programokat dolgozna ki, amelyek a szegénységet a jelenben nem mérsékelnék ugyan, de esélyt adnának a jövőre. Az oktatásban vannak ugyan speciális ösztöndíjprogramok, de inkább a közép- és felső szinten. Az alapfokú képzésben nem biztosított a legszegényebb gyerekek fölzárkóztatása. Az a gyerek, aki olyan családban nő fel, ahol még egy asztalszeglete sincs, ahol a leckéjét megírhatná, ahol a tévé jelenti az egyetlen szórakozást, ahol nem jut pénz mozira, színházra, ott fokozottan szükség volna arra, hogy ezek a gyerekek különórákon, szakkörökben módot kapjanak a hátrányaik kompenzálására. Idén már lehetőség lesz arra, hogy bizonyos ponthatár fölött hátrányos helyzetű – alacsony iskolai végzettségű, volt állami gondozott, roma – fiatalok bekerülhessenek a felsőoktatásba. Tapasztalataink azt mutatják, hogy nem elég pusztán a bejutásban segíteni. A szociálismunkás-képzésen sok olyan hallgatónk van, aki nagyon hátrányos helyzetből jön, és hihetetlen nehézségekkel tudja elvégezni az egyetemet. Ahhoz már nincsenek energiáink és forrásaink, hogy megtanítsuk őket könyvtárt használni, jegyzetelni. Nem látom, hogy a döntéshozók – jó szándékuk mellett – folyamatokban is tudnának gondolkodni. Mondok egy példát: egy falusi önkormányzatnál dolgozó hölgy mesélte, hogy a környéken levő településeken – ahol csak alsó tagozaton folyik oktatás – letakarva állnak a számítógépek az iskolában. A pedagógusok órák után a távolsági busszal hazamennek. Arra már se forrás, se szándék nincsen, hogy a pedagógust rávegyék, szervezzen szakkört, és tanítsa meg a gyerekeket használni a számítógépet.

– A középosztálybeliek többségében erős szolidaritásérzés él, de sokan nem tudják, hogyan segítsenek a rászorulókon. Lehet ebben praktikus tanácsot adni?

– Valóban nehéz ennek az ízléses, kulturált és nem megalázó módját megtalálni. Hiszen elfogadni sem olyan könnyű. Először is, lássuk meg a velünk élő szegénységet a házunkban, a gyerekünk osztályában!

– De nem nyomhatok az ismerősöm kezébe egy szendvicset, főleg nem pénzt!

– Hihetetlen információhiány van Magyarországon. Például a legtöbben nem tudnak mit kezdeni a használt ruhákkal, pedig boldogan megszabadulnának tőle. Azt sem tudják, hogy az önkormányzattól mit várhatnának. Szívem szerint azt mondanám, mindenki kezdje el a saját környezetében fölkutatni azokat a szervezeteket, amelyek megbízhatóan eljuttatják a segítséget oda, ahol a legnagyobb szükség van rá. Ehhez sokszor éppolyan kreativitás kell, mint a pénzcsináláshoz. Én például leteszem az üres üvegeket a kuka mellé, és nem foglalkozom azzal, hogy aki elviszi, az mire költi a betétdíjat.

– És ha a kukás autó viszi el?

– A kukázók is hatékony stratégiákkal dolgoznak, és pontosan tudják, hogy a kukás autó mikor jön.