A kevésnél is kevesebbõl létezni

A társadalom 20 %-a lakhatási gondokkal küzd, és fő jövedelmi forrásának számítja a szociális juttatásokat. Mindez az ELTE Szociálpolitikai Tanszékének munkatársai által készített jelentésből derül ki. A jelentés alapja egy kérdőív, amely a szociális munkások tapasztalataira kérdezett rá. A szegénység stációiról a tanszék vezetőjével, Tausz Katalin szociológussal beszélgettünk.– Szegénynek tekinthető-e az, aki szűkösen megél hónapról hónapra, de nem tud elmenni nyaralni, szórakozni, nem eszik húst, legfeljebb hetente egyszer?

 – A nemzetközileg leginkább elfogadott módszer a havi középjövedelem ötven-hatvan százalékánál húzza meg a relatív szegénységi határt. Ez a felfogás nemcsak azt tekinti szegénységnek, amikor a táplálkozás, a ruházkodás és a lakhatás veszélyeztetett, hanem azt is, amikor az egyén nem tud olyan módon élni, olyan szükségleteket kielégíteni, amelyet a társadalomban átlagosnak vagy normaszerűnek tekintünk. Különbséget tennék gyerekek és felnőttek között. A felnőttnek sem jó, ha nem tud háromszor enni naponta, vagy nem jut vitaminhoz, és megfelelő fehérjedús táplálékhoz, de ez a gyereknél behozhatatlan, hiszen ekkor alakul ki például a csontozata. Tehát, amihez ekkor nem jut hozzá, az később már nem pótolható. Ezért a minimálisnak tekintett fogyasztási szinteket gyerekeknél sokkal szigorúbban szokták meghatározni. A másik megközelítési mód szerint szegény az, akit a szociálpolitikai intézményrendszer segélyezésre jogosultként tart számon. Ha azt vesszük alapul, hogy rendszeres gyermekvédelmi támogatásra 700-800 ezer gyerek jogosult ma, nem túlzás kétmillió szegényről beszélni.

– Miről mondanak le először a fokozatosan szegényedő családok? Követi-e ez a hétköznapi logikát? Valahogy úgy képzelem, hogy a színes tévéről valahol a folyamat vége felé mondanak le, hiszen valamilyen vigasztalás kell.

– Erre nincsenek adatok. Az biztos, hogy inkább a felnőtteken spórolnak: ha gyógyszert, ruhát kell venni, akkor inkább a gyereknek veszik meg, azután jönnek a felnőttnek. A közüzemi díjfizetésnél azt teljesítik, amit központilag ki lehet kapcsolni.

– Döbbenetes, hogy a szociális munkások alig találtak javulást a saját körzetükben, legfeljebb arról tesznek említést, hogy az egyik család kimeszeltetett, a másik kihívta a csótányirtót. Ebből következtetni lehet arra is, mit spóroltak el addig.





– Az, hogy egy család kimeszelte a lakását, nem csak azt jelenti, hogy lett pénz mészre. Azt is látni kell, hogy a szegénység súlyos összeomlási folyamat is. Tehát a meszelés annak is a jele, hogy összekapták magukat: jelzés, hogy még adnak magukra, még vannak terveik. A reménytelenségben nagyon nehéz pozitív energiákat megőrizni, és azt mondani, hogy holnap és holnapután is megpróbálom. Gyakran ostorozzák a segélyezetteket amiatt, hogy olyasmit is vásárolnak a segélyből, ami nem is lenne olyan fontos. De ha az ember egészen pontosan tudja, hogy úgysem lesz elég a pénze a hónap végére, akárhogyan is osztja be, akkor nagyon nehéz ezt a fajta racionális kalkulációt elvégezni. Akkor könnyen azt lehet mondani, hogy most egy kicsit jobb lesz öt napig, aztán majd csak lesz valahogy.

A kevésnél is kevesebből létezni – II. rész >>