Csúcsformában minden fellépésen

Szilfay Márta operaénekesnő gyermekeivel és jó barátjával

Minden fellépésemre, még a legkisebb művelődési házba is, boldogan mentem. Immár két és fél éve özvegy vagyok. Amikor a férjemet autóbaleset érte, másnap már Keszthelyen énekeltem a Sába királynőjét. Nem is tudom, hogy bírtam ki. De a tanáraim és a gyerekeim mellettem álltak, és büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen őrületes tragédia után is megálltam a helyemet. Pedig nem vagyok kemény, inkább érzékeny. Rettenetesen el tudok keseredni, ugyanakkor lelkes és boldog is tudok lenni. Hullámzik a hangulatom, ezért nem könnyű engem tolerálni, de a környezetem megszokta már. És ami furcsa, minél idősebb vagyok, annál jobban izgulok. Ha elértünk egy szintet, azt tartani kell. Egyre többet kell dolgozni, küzdeni. Tudomásul kell venni, hogy jön a felnövekvő nemzedék, sok a tehetséges fiatal, és drukkolok nekik.
Olyan feleség voltam, akit kiszolgált a férje. Mindent megteremtett nekem. Én a gyerekeket neveltem és a háztartást vezettem, de semmi másra nem volt gondom. Amikor meghalt, gyorsan lábra kellett állnom, és ezért nem is volt időm összetörni. Megy tovább az élet, de az idő nem hoz gyógyulást. Bár már újra társra találtam, a férjemet soha nem fogom elfelejteni.

José Curától kapott elégtételt
– Anyu alapjában véve nyugodt – mondja Bánhidy Krisztina, Márta huszonhét éves nagylánya, aki jelenleg második diplomáját szerzi, és egyelőre még otthon lakik. – Kicsit talán zárkózott. Nehéz hozzáférkőzni, de ha egyszer sikerült valakinek megnyitnia őt, akkor annak biztos helye van a szívében. Érzékeny lelkű, mindig a megérzéseire hallgat. Ha fellépésekre készül, külön bánásmódot igényel. Akkor teljes nyugalmat biztosítunk neki, és igyekszünk minden terhet levenni a válláról. Ilyenkor egy kicsit talán „más dimenziókban” jár, szeret pesszimista lenni, így különösen szüksége van a támogatásra.
Persze el kell fogadnia, hogy semmi sem tart örökké, de messze van ő még attól, hogy leírják! Nagyon gyorsan ívelt felfelé a pályája: rövid idő alatt énekelte el az összes, adottságainak megfelelő szerepet. Utána sokkoló volt számára, hogy leállt a „pörgés”. De ma is aktív, elismerik, és hívják. A zárkózottság és a kis pesszimizmus nincs jó hatással rá, de azért vagyunk mi, a testvéremmel, hogy ebből kihúzzuk őt.

Miután apu meghalt, nem jártunk feketében, és nem ordított rólunk, hogy gyászolunk. De itthon természetesen csendesebbek lettek a napok és az esték. Ezt a dolgot igazán nem lehet feldolgozni. Apu irányította a gazdasági életünket, ám anyu ezt pikk-pakk átvette. Hamar beletanult, és nagyon büszke vagyok rá. Mi, a testvéremmel, és ő, mint családfő, „nyerő csapat” vagyunk.
Feleki László, a törökbálinti Szőnyi Erzsébet Zeneiskola igazgatója szerint Márta nagyon tudatosan válogatja meg a szerepeit és a koncertjeit, de éneklés közben beleadja szívét-lelkét. Mivel drámai szopránból nagyon sok van, ezért keveset foglalkoztatták, és ő nehezen viselte, hogy mellőzik az Operaházban. Így óriási elégtételt jelentett számára, hogy tavaly nyáron José Cura felkérte egy duettre.

– Úgy éreztem, ez szárnyakat adott neki. Nagyon sok szerepben láttam már őt. Márta száz százalékig nő, a nőiességét, a női mivoltát felviszi a színpadra. Odafigyel magára, vigyáz az alakjára, tornázik, jógázik. Pedig a férje halála eléggé megviselte, a gyerekei tartották benne a lelket. De most már kifelé jön a gödörből. És mintha ez a törés nagyobb erőt adott volna neki. Elkezdett tanítani is, és becsülettel kiáll a magántanítványai mellett, szakmailag és emberileg egyaránt.

Várnai Dóra: – A művészek a közönségtől folyamatosan visszajelzéseket kapnak énjük egy adott oldalára, viszont személyiségük más oldalairól (például a családban betöltött szerepükről) – érthetően – kevesebb visszacsatolás érkezik. A közönség sokszor el sem tudja képzelni, hogy az általa csodált sztár milyen más is lehet valójában. Ezért a gyakorlati dolgokat illetően elbizonytalanodhatnak, s egy kicsit a család feladata lesz, hogy „kiszolgálja” őket, segítségükre legyen a mindennapi, praktikus tevékenységekben – hogy megfelelő szerepeikben viszont szárnyalhassanak.
Írta: Bus István, Dobray Sarolta, Fejős Éva, Mihalicz Csilla és R. Kövér Balázs