A díva, aki imád fõzni

Szentpéteri Csilla zongoraművésznő

– Latte macchiato. Pesten is ezt rendeltél, ha jól emlékszem.

– Mert ez a csupahab-tejeskávé a kedvencem. Még Rómában szerettem bele, amikor ott voltam ösztöndíjas.

– Furcsa. Azt hittem, te, aki olyan szabadon kezeled a klasszikusokat, kedved szerint írod át őket mai modern ritmusokra, mindenben az újdonságot keresed!

– Ez többnyire igaz is. De van néhány dolog az életemben, amihez mindenáron ragaszkodom.

– A kávén kívül?

– A szerelmemhez. Eléggé későn szántam rá magam a házasságra, bár előtte háromszor voltam gyűrűs menyasszony, épp ezért úgy gondolom, örökre választottam a páromat. Nincs az a csábítás, amiért lemondanék róla. Nem is hiányzik más. Mire hét évvel ezelőtt összeházasodtunk Csabával, már túl voltam mindenen.

– Azt mondják, a szerelem tűnékeny dolog…

– Csakhogy nekem olyan élénk a képzeletem, hogy bármikor újra fel tudom szítani azt a szenvedélyt, amellyel kezdetben lobogtam. Elég csak felidéznem, amint ott ülök az első fotózáson – a párom ugyanis fotós – fehér ruhában, és Csaba őszinte csodálattal néz rám. Aztán zavartan elnézést kér, és egy időre magamra hagy. Majd visszatér egy öl kakasvirággal, és a lábam elé szórja a bársonyos, vörös szirmokat. Honnan tudta, hogy épp ez a virág a kedvencem? Hiszen tíz perce ismer! Ilyen élmény volt az is, amikor megszületetett a kisfiunk, és ő meghatottan a kezébe vette… Látod, a fiam a másik kapaszkodó. El sem tudnám képzelni, hogy valaha más apukája legyen. Együtt, szeretetben szeretném felnevelni. Még élénken él bennem, mennyire megszenvedtem én gyerekként a szüleim válását.

Csilla és Kristóf

– Következetes. Kevés dologban vagyok annyira magabiztos, mint a gyereknevelésben. Szinte soha nem emelem fel a hangomat, csak a pillantásommal jelzem, ha valamit rosszallok. Igyekszem játékosan bevonni a fiamat a dolgokba, és soha nem vetemednék arra, hogy akárcsak a kis kezére is ráüssek. Arra pedig már most nagy gondot fordítok, hogy nagykanállal adagoljam neki a művészetet.

– Beengeded a próbákra?

– Elég gyakran. Annál is inkább, mert a házunkban van a stúdió. Bármikor odaülhet a zongora elé, hadd püfölje, majd felhangoltatom újra. Nem győzöm csodálni, milyen felfedezéseket tesz! Múltkor elefántcammogást hallott ki a billentyűk táncából, máskor meg felkiált: “Anya! Hallod, milyen öreg hangok ezek?” Honnan vesz ez a kicsi ilyeneket? Emlékszem, amikor a télen az apjával szánkóztak, és Csaba azt mondta neki: “Most le foglak lökni egyedül a lejtőn.” Az ötéves odaállt elé, és felvetette a fejét: “Állok elébe a kihívásnak!”

– Kire ütött ez a gyerek?

– Ismersz, én sem futok el a nehézségek elől. Ha valamit elhatározok, azt tűzön-vízen keresztül véghezviszem.

– Szó ami szó, alig egy éve azzal váltunk el, hogy Európa meghódítására indulsz. És tessék! Tegnap fergeteges sikered volt Bécsben.

– Három éve jelent meg az első lemezem otthon, aztán még kettő, de Nyugatra valahogy nem sikerült betörnünk. Most mintha beindult volna valami. Decemberben Genfben játszottunk, a Vöröskereszt világnapja alkalmából, aztán Brüsszelben velünk avatták fel az Európa Parlament legújabb épületét, ebben a hónapban pedig Párizsban lépünk fel.