Magyar nõ Indiában – II. rész

– Nagyon más volt, mint a könyvekben?

– Az volt a csodálatos, amikor ráismertem a dolgokra, és már tudtam, mi mit jelent. De még ennél is fontosabb volt a találkozás az emberekkel.

– Tudósokkal, diákokkal a könyvtárakban, történészekkel a múzeumokban?

– Velük is jó volt találkozni, de a legnagyobb élmény mégis az volt, hogy mennyire törődtek velem az új ismerősök. Pandzsáb tartományban sokáig egy igazi falusi családnál élhettem. Velük mentem Amritszárba, a szikhek szent városába. Itt, akárcsak ők, a zarándokszálláson laktam. Átélhettem mindazt, amiről addig tanultam.

– Huszonévesen, egy négyéves gyereket otthon hagyva nem lehetett könnyű hónapokra elutazni.

– A férjem biztatott, segített. Annyi év kutatás után akkor már éreztem, nem léphetek tovább e nélkül a tapasztalás nélkül. Szikh barátaimat azóta is nagyra becsülöm közösségi szellemük miatt. Segítik egymást, hogy mindegyikük a saját társadalmi helyzetének megfelelően a legtöbbet hozza ki magából. Ha marad idejük, energiájuk, pénzük, azt a közösségnek adják. Legyen valaki akár orvos, akár autószerelő, elmegy felszolgálni vagy csapatit – lepényt – gyúrni a közös konyhára. A gondoskodás náluk elsősorban nem alamizsnát jelent, hanem a lehetőségek megteremtését. Csodálatos volt érezni köztük a közösség erejét: ahogy elfogadtak, nem tekintettek kívülállónak, amíg ott éltem.

– Mondhatjuk, hogy a magyarok közül te tudod a legtöbbet a szikhekről?

(Aliz szerényen mosolyog. Nagy nehezen elismeri, hogy ennek a kérdésnek talán valóban ő a szakértője, de gyorsan hozzáteszi, hogy minél többet él Indiában, annál inkább tudja, mi mindent kellene még megtapasztalnia.)

– Miért nem teszed? Itt az alkalom.

– Egy állami intézet vezetőjeként más mélységeiben ismertem meg Indiát – a két kultúra közti hídépítést szolgáló kapcsolatokat ápolom. Utazásra, kutatásra nincs idő, ebben a hatalmas térségben, ezen az éghajlaton nem elég erre néhány nap. Csak a legforróbb évszakokban, amikor a monszun miatt elpihen a kulturális élet, lehetne lazítani. Viszont csak ilyenkor lehet hazajönni Magyarországra, hogy felvegyük a kapcsolatot azokkal az érdekes emberekkel, művészekkel, akiket a következő évben bemutathatunk Indiában.

– Mi lesz egy év múlva, amikor lejár a hivatali időd?

– Nagylányunk középiskolába megy, ikerfiaink tízévesek lesznek. Elkezdik az otthoni iskolai életet. A férjemmel majdcsak visszailleszkedünk. Újra látunk majd havat.

– És te mihez fogsz otthon a tudományos háttereddel, a vezetői tapasztalatokkal és öt év India élményével?

– A kutatást nem szeretném feladni, de a politikaelmélet is érdekel. A dél-ázsiai térség nagyon fontos. Egy biztos: Indiába később is vissza szeretnék jönni. És akkor majd megállok azoknál a poros bekötőutaknál, melyek mellett eddig továbbhajtottunk hivatalos rendezvényekre utazva, vendégeket kísérve. Letérek a főútról, hogy elinduljak az emberek közé.