Nálunk sincs tabutéma
Sándor Erzsi: Az alapján, ahogyan az anyám bánt velem, arra következtettem, hogy nem lehet abból különösebb baj, ha az ember igazat mond a gyerekének. Úgyhogy én is azt teszem.
A tizenkilenc éves lányomnak igyekeztem mindent elmondani szexről, szerelemről, hogy tudja, mire számítson – mondja Sándor Erzsi. A fiam nehezebb eset, de nem azért, mert vak, hanem mert nagyon szégyellős. Nem tiltok meg nekik dolgokat, csak véleményezem a cselekedeteiket. Amikor a lányom fél évig folyamatosan meredt a tévére, akkor elmondtam, mit gondolok azokról az idiótaságokról, amiket néz. Aztán egyszer csak abbahagyta. A szexről sem próbáltam lebeszélni a biológiai órája úgyis jelzi, mikor mit kell tennie.
Sosem féltem, hogy megterhelem a gyerekeimet az igazsággal. Igenis tudniuk kell, miért olyan kicsi a családunk. Azt is tudniuk kell, miért váltunk el egymástól az apjukkal, és hogy miért nem tartjuk a kapcsolatot a volt férjem családjával. Mindig tudtak az én szerelmi ügyeimről is. Az apjukkal finom, meleg érzelmi viszonyt alakítottak ki. Tudják, hogy a papánál szabad a vásár, nálam meg ott a hátországos szeretet.
Lehet, hogy Tomit másképp kellett volna nevelnem, tekintettel arra, hogy nem lát, de nem voltam rá képes. Az első években jobban kellett rá figyelnem Lujza mondta is, milyen jó lenne, ha ő is vak lenne, mert akkor neki is járna minden, ami az öccsének. Tomi hatéves koráig húztam-vontam őket magammal mindenhová: bepakoltam a két gyereket, a kutyát és a macskát a Trabantba (később a Zastavába), és mentünk egyik színészházból a másikba. Aztán amikor föladtam a színésznősködést, és elhelyezkedtem a Magyar Rádióban, fogadtam Tomi mellé bébicsőszt. Más választásom nem volt, hiszen valakinek kellett pénzt keresni. Zsozsóval nagy szerencsém volt: azt a nőt találtam meg benne, aki a fiam vakságáról ugyanúgy gondolkodott, ahogyan én. Vagyis, hogy Tomi ettől nem kevesebb: olyan, mint a többi ember és vak. De ettől semmiben nem szenvedhet hátrányt. Ugyanúgy ki kell tenni őt a világ kísértéseinek, emberek közé menni, görkorizni, biciklizni, kajakozni, mintha látna. Zsozsó tehát megtanulta vele a Braille-írást, vitte edzésre, megtanította biciklizni. Én oda sem tudok nézni, amikor görkorizik, vagy kalimpálva megy az utcán a fehér botjával. Gondolni sem tudok arra, hogyan lapátolt a Margitsziget körül egyedül a kajakjában, azt fülelve, merre haladnak a többiek
Tomit nagyon rosszul tolerálják a többiek. Folyton a középpontban akar lenni, mindenféle zűrös önmegvalósítási törekvései vannak, és mindig a saját határaiba ütközik. Többek között azért is, mert mindezt nagyon agresszíven teszi. Akkor is ilyen lenne, ha látna. Abban nem tudok neki segíteni, hogy elfogadják. Néha elmondom ugyan, mi mindenben elviselhetetlen, erre ők is elmondják Lujzával, hogy én miben vagyok kibírhatatlan, és akkor ebben maradunk. Segíteni legfeljebb olyasmiben tudok, hogy például most, amikor zenekart alapított, elszállítom a hangszereket a világ végére is, ha kell. És természetesen mindig kiállok mellette, amikor igazságtalanság éri.
Hogy mi lesz Tomiból? Mit tudom én, szerintem Grammy-díjas történész. Lujzából meg boldog ember, mert arra született. Nincs bűntudatom amiatt, hogy nem voltam velük eleget, inkább csak sajnálom, hogy bizonyos dolgok olyan gyorsan múltak el, hogy nem tudtam kiélvezni őket. Pénzt kellett keresnem, és éltem az életet, ami az én életem, nem tudok más életet élni.
