A világ jobban érdekel, mint magam

Megbeszéljük, hogy hívom délután, valamivel három előtt. Próbálkozom. Sokadik csöngésre veszi fel. Most sem jó, de öt óra felé biztos jó lesz. Rendben. És most mindjárt öt. A harmadik csöngés után halk, elnyújtott, dörmögő hangon beleszól.

– Halló, itt vagyok.

(Megörülök, hogy mégiscsak tudunk most beszélni – naná, hogy a legbutább kérdés jut eszembe.)

– Hogyan tudsz te is ennyire elúszni az időddel?

– Sajnos, nem mindig én alakítom. Jöhetnek kényszerítő körülmények.

– A nagy bölcsek szerint aki nem tud bánni az idejével, az nem tud az életével sem…

– Lehet, csak én ezt nem tudom, mert nem vagyok se nagy, se bölcs.

– Pedig én mindig éreztem valami bölcsességet benned. Hogy tudod a dolgokat felülről nézni…

– Szeretném, ha így lenne, de… hogy is mondjam? Megélve nehezek a napok számomra is. Tehát egyáltalán nem érzem bölcsnek magamat.

– Hat rád, hogy mit mondanak rólad?

– Megszoktam és elfogadom, hogy az embert sokfélének látják, ahogy sok szempontból nézik.

– Nem, te annyira konzekvensen képviselsz valamit: ezt a picis, mackós, kedves, ironikusan mosolygó, a szakálla mögé kicsit elbújó fiút. Nem is tudom, hogy ez maga a személyiséged, vagy e figura mögött tudsz ügyesen meghúzódni?

– Ez nem tudatos. De ha ez így van, akkor most egy percre elégedett vagyok magammal. Amíg nem tettem túl sok rosszat másoknak, addig el is fogadom magam.

– Nekem mindig olyan furcsa volt az a kettősség, amit éreztem benned. Személyed decens kimértségét, ugyanakkor zenédnek a mély intimitását…

– Ez a kettő valahogy elválasztható. A zenében meg a dalokban van valami üzenet. A dolgokról, amiket nem tudsz elmondani. Vagy nem mersz. Egy vékony, átlátszó hártya választja el ezeket egymástól.

– Szerinted miért nem merjük ezeket a dolgokat elmondani?

– Ha el mernénk mondani, akkor nem lennének a dalok.

– Ilyenkor te dolgozol? Vagy a zűrös napokon nem tudsz?

– Ha kedvem van, akkor itt a jegyzetfüzetem, jegyzetelek. De mondhatnám, hogy dolgoznék, ha hagynának.

– Azt legalábbis el tudom képzelni, hogy jut eszébe egy írónak egy regény, egy festőnek egy akt, de a zene misztikum számomra. Szóval azt szeretném kérdezni, hogy a dallamok az embernek „csak úgy” eszébe jutnak, vagy olyan állapotot kell előidézni, ami előhozza ezeket?

– A dal nem eszembe jut, hanem valahova máshova. Ez a válasz is. Nem tudom, hol van, nem tudom, hova jut. Ha eszembe jutna, akkor csinálnám, ha meg csinálnám, akkor nem szeretném. Amúgy, én sem tudom: a dal valahova bejut, aztán, ha már bent van, akkor egyszer csak előjön, és meg kell próbálni gyorsan rögzíteni, leírni, jegyzetelni, bármit, mielőtt elillanna.