 |
1989. május 1. Átléptük a magyar-osztrák határt. Életemben először járok nyugaton. Az előző évben a csapatunk első helyezést ért el a járási számítástechnikai versenyen, a nyaramat pedig azzal töltöttem, hogy lehúzott redőnyök mögött, a félhomályban űrcsatás játékprogramokat írtam egy kölcsönszámítógépre. Így most, amikor a határ utáni első faluban megáll a busz, leszállunk, és benézünk az Elektro Lakatos nevű üzletbe. Egy kamionsofőrtől vásárolt kötegnyi schillingen megszerezzük álmaim netovábbját, egy Commodore 64-es számítógépet. Az új szerzeményt akár a csomagtartóba is betehetnénk, de egészen Bécsig nem engedem ki a kezeim közül. Az osztrák fővárosban megtesszük a kötelező köröket: Mariahilfer, Burg, Stephansdom. Nem veszünk se virslit, se sört, hanem az otthonról hozott uzsonnát eszegetjük. Úgy érzem, a számítógépért cserébe tartozom annyival a szüleimnek, hogy spórolok. Így még vécére sem megyek el, hiszen a pisilésnek horribilis ára van: átszámítva húsz forint. Ekkor persze még nem tudom, micsoda kínokat fogok kiállni, hiszen Hegyeshalom előtt hét kilométeres a kocsisor, és minden autó tetején egy fagyasztóláda figyel.
1991. május 1. Beszerezzük a legszükségesebbeket: mindenki magához vesz két deci langymeleg portorikórumot, meg két sört. Ezeket tizenhét évesek vagyunk a lehető leggyorsabban kivégezzük. Mi is jöhet ezután? Természetesen fürdés ruhástul egy szökőkútban, majd szemtelenkedés az igazoltatni akaró, ám kicsit berezelt rendőrrel. Onnan pedig irány a Tabán, a gyönyörű, zöld domboldal, ahonnét olyan jó fenéken lecsúszni ilyenkor. Gyűlnek az emberek, mindenkin farmer, póló meg kockás ing. Barátkozás, artikulálatlan röhögések, előkerül néhány csaj, akikkel már találkoztunk egy másik koncerten, pár hónappal korábban. A színpadon megjelenik Hobó meg a zenekara, és szerencsére nem nyűglődős bluesokat játszik, hanem rock and rollt. Félmeztelenül ugrálunk és táncolunk, felettünk kétemeletnyi porfelhő, én néha elesek, de ettől függetlenül tökéletesen érzem magam. Amikor sörért megyek, összefutok egy hippi lánnyal, akivel fél óra múlva már hosszú nyelves csókokat váltunk, és keményen masszírozzuk egymást. Később megbeszéljük, hogy másnap találkozunk. Persze nem jön el.
1997. május 1. Szikrázóan süt a nap. Kánikula van. Vásároltam üdítőket, sok ásványvizet, néhány sört, krumplit, virslit, kolbászt. Kollégák, barátok jönnek a déli vonattal. Mivel ehhez a járathoz nem megy busz a vasútállomásra, így a három kilométeres távot a szomszéd zöldséges kisteherautóján teszi meg a csapat. Aztán gyalogolunk, végig a köves Duna-parton, mígnem elérjük a forrást. Mire megpirul a hagyma, tintakék felhők gyülekeznek az égen. Aztán, minden átmenet nélkül, kitör a vihar. Ömlik az eső, a paprikás krumpli megárad, és kiönt a bográcsból. Ott is hagyjuk szépen, a virslikkel együtt. Menni kezdünk felfelé, a Hosszú-völgyön át, miközben szemből bokáig érő sárlavina hömpölyög. A keresztapám és a bátyám elindul értünk kocsival, de elakadnak a szántóföldön. Nyakig sárosak leszünk, mire hazaérünk. Hatos turnusokban üldögélünk a fürdőkád peremén, meleg vízben áztatjuk a lábunkat, és mindenki megkapja a kinyúlt, rég nem hordott ruháinkat. A mai napig ezen szórakozunk, ha találkozunk.
2004. május 1. Valószínűleg kirándulni fogunk a kedvesemmel. Esetleg megnézünk valamilyen szabadtéri koncertet. Nem kizárt, hogy valahol eszünk egy virslit, és ha nem vezetek iszom egy sört. Felteszek egy kitűzőt is. Egy piros-fehér-zöld zászló lesz rajta, meg kék alapon tizenkét csillag.
