Lengyel karrier Bécsben

Martha Strojna: A kuncsaftok ma már megnézik, mire adják ki a pénzüket. Nem azt mondom, hogy nem járnak többé fodrászhoz, de ritkították az alkalmakat.

A tulajdonosnő, Martha Strojna, lengyel származású, tizennyolc évesen érkezett ide, éppen a rendszerváltás évében. Akkor még nem sejtette, hogy az itt töltött néhány nap döntő fordulatot hoz majd az életében. Összeismerkedett ugyanis egy itt élő honfitársával, aki állást ajánlott neki egy műszaki üzletben. Nyugaton elhelyezkedni, tízszer annyit keresni, mint otthon, kezdő fodrásznőként – ezt a lehetőséget nehéz lett volna visszautasítani. Martha igent mondott, s miközben a nemszeretem-munkát végezte, újra kitanulta a fodrászmesterséget. Immár németül, mert lengyel képesítését Ausztriában nem fogadták el. Néhány év múlva egy elegáns bécsi hotel fodrásza lett, ő vezette a könyvelést is, és széles vendégkört épített ki. Akkor fogalmazódott meg benne, hogy saját, önálló üzletet szeretne. Hogy a kezdő tőke összegyűljön, hétvégeken is dolgozott a szállodában, mint pincérnő. Négy évvel ezelőtt nyitotta meg önálló szalonját.

– Egyedül nem boldogultam volna – vallja be. – Külföldiként olyan hendikeppel indultam, amelyet se ambíció, se tehetség nem pótolhatott. Szerencsére mindvégig mellettem állt a barátom, egy nálam idősebb, higgadt férfi, aki jól kiismerte magát az üzleti életben.

A helyiségnek magas a bérleti díja, mert központi helyen van. Ráadásul óriási „belépőt” kellett érte fizetnem, mert itt már előttem is bejáratott fodrászat működött. Villámgyorsan beindult az üzlet. De amikor a schillinget felváltotta az euró, néhány hónap alatt szinte száz százalékkal megdrágult az élet. Magyarország is konkurenciát jelent. Sokan átjárnak Sopronba hajat csináltatni. Úgy döntöttem, tőkét kovácsolok a pincérnőként eltöltött hétvégékből. Megszereztem hozzá a képesítést, és a szomszédban nyitottam egy kávézót. Abból indultam ki, hogy a bécsiek a megszokott délutáni kávézásukról nehezebben fognak lemondani. Jól számítottam. Igaz, hogy heti száz órát dolgozom átlagban, és még nem értem rá gyereket szülni, de elmondhatom magamról, hogy tizenöt év alatt a város megbecsült polgára lettem. De azt is kijelenthetem: a tejjel-mézzel folyó Kánaánt ne itt keresse senki!